Van-e titkos formula arra, hogy a fiatal tehetségekből felnőttkorukra nemzeti hősök születhessenek?

Polgár Judit, a sakk világának fiatal csillaga, tizenöt esztendős korában egy emlékezetes játszmát vívott Austin Ortizzal, a Central Park szívében, New York varázslatos atmoszférájában, 1992 nyarán.

"Sápadt, gyengének látszó gyermek volt, játék közben ide-oda dülöngélt a széken, mintha ittas lenne, úgyhogy néha azt gondoltam, le fog esni a földre. Játéka is teljesen egyenlőtlen, zavaros volt és nem tiszta, ujjrendről pedig annyira nem volt fogalma, hogy ujjait egészen önkényesen járatta ide-oda a billentyűkön. Mindezek ellenére bámulatba ejtett a tehetség, melyet a természet beléje oltott" - emlékezett vissza a gyermek Liszt Ferencre bécsi zongoratanára, Carl Czerny.

A kissé szórakozott, de annál tehetségesebb gyermek már kilencéves korában a nyilvánosság elé lépett, hogy megmutassa különleges zenei képességeit. Játékával lenyűgözte Esterházy Miklóst, aki azonnal kismartoni kastélyába hívta őt. Az ottani koncert után a kis Ferencet egy díszes, aranyzsinóros, ezüstpitykés magyarral ajándékozta meg, amelyet büszkén viselt a pozsonyi fellépésén, ahol végre megkapta az áhított hírnevet. Ezt követően édesapjával Pestre, majd Bécsbe utazott, ahol a neves Czerny ingyen vállalta, hogy tanítja a fiatal zenei csodát.

"Csaknem minden estémet a fiúcskának szenteltem. Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom" - emlékezett vissza az egykori Beethoven-tanítvány, Czerny.

Liszt korai fellépéseit sokszor érte éles bírálat: zongorajátékának szenvedélyes stílusa szinte megvadította a hangszert, ami a konzervatív bécsi polgárok körében merőben szokatlan és megdöbbentő élményt nyújtott.

Ezért aztán Ferenc és édesapja búcsút mondtak a császárvárosnak.

Liszt 1839-től 1847-ig szinte megállás nélkül turnézott, szédületes játékával meghódítva a közönségét szerte Európában. Technikai tudása, rögtönzése, szuggesztív előadói képessége igazi sztárrá tette őt, idővel pedig a zeneszerzésben is maradandót alkotott. Sikereiben a kivételes tehetség mellett fontos szerepe volt édesapjának, aki szintén zongorázott, és alighanem kicsit saját álmait is megvalósulni látta fia karrierjében. Felismerte tehetségét, és minden eszközt megragadva, tökéletesen menedzselte gyermekét.

A Polgár lányok sikereiben édesapjuk szerepe kiemelkedő volt, hiszen ő zseniket szeretett volna nevelni a lányaiból. Ahogy később mesélte, már a gyermekei világra jövetele előtt elkezdett erre a feladatra készülni: "...reggeltől estig a könyvtárban ültem, tanulmányoztam a szakirodalmat és a zsenik élettörténeteit, különös figyelmet szentelve a gyerekkorukra. Rájöttem, hogy nincs kivétel, mindannyian a korai éveikben kezdték el tehetségüket kibontakoztatni, majd intenzíven dolgoztak egy-egy területen." Gyakran felvetődik a kérdés, hogy nem bánják-e, hogy gyermekkorukat szinte teljes egészében a tehetségük fejlesztésének szentelték - ez a dilemma pedig sok egykori csodagyerek kapcsán is felmerülhet.

Polgár Judit határozottan elutasítja ezt a kérdést, hiszen mindig is a sakk által nyújtott számtalan lehetőség, élmény és siker állt a középpontban az életében.

Weöres Sándor valóban kiemelkedett kortársai közül, egy álmodozó lélek volt, aki másképp látta a világot. Szülőfalujában, Csöngén, nem igazán találta meg a hangot a többiekkel, ahogyan ő maga is megfogalmazta: életének e szakaszát a "gyermek-esztendők koravén magánya" határozta meg. Míg Liszt és Polgár másfajta környezetből indultak, Weöres egy szeretetteljes, de a belső világát nem igazán megértő családban nőtt fel. Szülei nem tudták, hogyan terelgessék őt, hiszen a költői lélek saját útját járta. Hazatérés című versében mesterien érzékelteti ezt a kettősséget: "Anyám szemében kapzsi féltés. / Apám szemében görbe vád - / hogy megjöttem, fölhozta mégis / a legvénebb üveg borát." E szavakban egyfajta fájdalmas ellentmondás rejlik, amely a szeretet és a megértés hiányát tükrözi.

Gondolatait, a belőle fakadó sorokat így osztotta meg szellemi társainak, levél formájában. Képzeljük el, ahogy a már elismert költő, Babits Mihály, valamint Kosztolányi Dezső társaságában formálta szavait. Kosztolányi bátorító szavai így csengtek a fülében: "Te, drága csodagyermek, olyan virtuóz módon játszol nyelvünk zongoráján, hogy csak kevesen érik el ezt a szintet." Egy másik levelében pedig így oktatja: "...a benned rejlő, óriási potenciált és különleges tehetségeket csak szigorú önfegyelemmel és a legnagyobb eltökéltséggel lehet irányítani, ellenkező esetben könnyen elhalványulhat."

Egy 1929 szeptemberében íródott levelében így nyitott: "Kedves fiam, örömmel töltött el a lehetőség, hogy megismerhettelek. Bár nem kedvelem az atyáskodást, mégis egy különös, atyai érzés ébredt bennem, amikor átfutottam a kéziratodat."

Kosztolányi ekkor már negyvennégy esztendős volt, míg Weöres csupán tizenhat, ám már ebben a fiatal korban is neves folyóiratokban publikált. Levelezésük során a tapasztalt és elismert költőtől megerősítést, türelmet, valamint értékes tanácsokat kapott. Ebből adódóan elmondhatjuk, hogy Weöres tehetsége szépen bontogatta szárnyait, de kétségtelen, hogy nagyban hozzájárult pályafutásának alakulásához az is, hogy egy ilyen megértő mentor állt mellette a kezdetekben.

Bartók Béla gyermekkora Weöres Sándoréhoz hasonlóan csendes és visszahúzódó volt. Korán, édesapja elvesztésével, a zene világában találta meg a vigasztalást. Csodagyereknek számított, hiszen apja tanításai nyomán már négyévesen közel negyven dalt tudott zongorázni, és öt esztendővel később már saját kompozícióit is jegyezte. Tizennyolc évesen lépett be a Zeneakadémiára, ahol felfedezte lelki társát és első múzsáját, a szintén tehetséges Geyer Stefániát. Mindketten később világszerte elismert művészek lettek. Az ő történetükben nem a családi ambíciók vagy a tudatos kapcsolatok keresése játszották a főszerepet, hanem az oktatási intézmények támogató keretei. Így tehát nem létezik egyetlen univerzális recept a sikerhez.