Igazán üres bábú leszel, ha nem veszed a fáradságot, hogy eljöjj!

Vannak, akik a múltat a visszafelé haladás szempontjából értelmezik, míg mi, a régi motorosok, már az 1980-81-es évek első koncertjein ott voltunk. Ha valakinek a Besúgó című minisorozat Bábu vagy! betétdala megmaradt a fülében, biztosan kíváncsi arra, hogy kik is voltak azok a négyen, akik 40 évvel ezelőtt egy olyan emlékezetes slágert hoztak létre, amely nemcsak a szórakoztatásra, hanem a finom rendszerkritikára is alkalmas volt. Ez a dal méltán érdemelt el elismerést az 1981-es Táncdalfesztiválon.

Természetesen, itt van egy egyedibb megfogalmazás: Nem is olyan régen, ha visszagondolunk, a zenei világunkban feltűnt egy különleges trió: Laár András, Márton András és Bornai Tibor. Ők voltak azok, akik egykor Koncz Zsuzsa és Tolcsvay, Bródy János kísérőzenészei voltak, miközben NDK-turnén vettek részt. Aztán 1980 októberében csatlakozott hozzájuk II. Lengyelfi Miklós, és együtt megalapították a magyar újhullám egyik meghatározó zenekarát, a KFT-t. Ez a formáció a hazai new wave színtéren egyedi hangzásával és friss megközelítésével tűnt ki, új dimenziókat nyitva a korabeli lázadás kifejezésében.

Egészen más zenei világot honosítottak meg a Bábu vagy! című daluk után kiadott lemezeikkel, amelyekkel párhuzamosan elérték azt is, hogy a hatóságok csendes fékezése ellenére 1981-ben már több száz fellépést tudtak maguk mögött országszerte. Szóval más volt ez mint a másik magyar alternatív világ, a punkból indult URH, vagy az abból kiszakadt utódzenekarok (Sziámi, Kontroll Csoport, Európa Kiadó) kíméletlen, vegytiszta korkritikája.

A hazai new wave harmadik irányától teljesen eltérő utat választottak, habár billentyűs hangszerekkel és popzenei elemekkel dolgoztak, mégsem hasonlíthatók a Második Emelet vagy a Bonanza Banzáj által megtestesített brit pop stílusához.

Ahogyan az új lemezek sorra megérkeztek – négy évtized alatt több mint egy tucat -, úgy folyamatosan gyarapodtak a slágerek is, amelyek a magyar könnyűzene élvonalában tartották a KFT nevét. Tízévente voltak szünetek, amelyek, ha visszatekintek, teljesen természetesek egy ilyen szédítő koncert- és sikersorozatot befutott zenekar életében. Persze, a hazai és nemzetközi sikerek talán kicsit késlekedtek, és bár volt "siker-pénz-csillogás", ennek mindenképpen megvolt az ára.

Laár András sem véletlenül kezdett keresni valami más fogódzót, kapaszkodót, ami az ő esetében a hitet, a vallást, a buddhizmust jelentette. De voltak ezzel így mások is abban az időben, elég ha Pajor Tamásra gondolunk az Ámenből, vagy Víg Mihályra a Balatonból és a Hit Gyülekezetére. Ez persze később Laár életét nagyban meghatározta, amikor éveken át tanított buddhizmussal kapcsolatos dolgokat.

2006-ban, a zenekar 25. születésnapján egy Best of... válogatásalbum jelent meg, amely a legjobb dalaik válogatását tartalmazta. Két évvel később, 2008-ban a Sziget Fesztivál keretein belül először rendezték meg a Magyar Dal Napját, ahol a zenekar sikeresen lépett fel. 2011-ben ünnepelték 30 éves fennállásukat, és azóta is folyamatosan zenélnek, megújulva és új dalokkal gazdagítva a zenei palettát.

Ha gonoszkodnék, akkor azt mondanám, hogy a legjobban üvöltött slágerek némely szövegrésze biztosan okozna némi kellemetlenséget, no, nem éppen a XXI. századi Erdős Péter féle cenzorok, hanem az utóbbi évek Nyugaton indult és mára a kultúra szinte egészét megfertőző, a politikai korrektségen már fényévekkel túlmutató woke ideológia miatt.

Persze tudom hülyeség, hiszen úgy jó ez, ahogyan megíródott anno, de az Afrika című szám ikonikus szövegrészén lehet, hogy ma már kiakadnának első hallásra a píszít foggal-körömmel védő íróasztalhuszárok:

A lányokat majd a sűrű erdőbe csábítom, egy csókért, ami minden vágyamat beteljesíti, kész vagyok odaadni mindent...