A Homokhátság gyepeinek jövője izgalmas és kihívásokkal teli átalakulás előtt áll. A változó éghajlati viszonyok következtében a helyi fajösszetétel jelentősen átalakulhat, új inváziós növények jelenhetnek meg, amelyek felboríthatják a természetes egyensú

Az eredmények aggasztó képet festenek: ha a klímaváltozás ilyen ütemben folytatódik, Petőfi Kiskunságának tájait a melegkedvelő, egzotikus növények, mint például az árvalányhaj és a kék szamárkenyér, kiszoríthatják. Egyre gyakoribbá válnak a hírek az Alföld, különösen a Duna-Tisza közi homokhátság drámai kiszáradásáról. A szárazodás okai sokszínűek: a nem megfelelő vízgazdálkodástól kezdve a helytelen erdészeti gyakorlatokig terjednek, azonban a globális éghajlatváltozás is kulcsszerepet játszik ebben a folyamatban. Folyamatosan érkeznek információk a süllyedő talajvízszintről, mezőgazdasági károkról és növekvő öntözési igényekről; mindazonáltal a természetes növényzet változásáról sajnos még mindig nagyon keveset tudunk.

Kutatótársaimmal közösen nekiláttunk a Duna-Tisza közi homokhátság, más néven Homokhátság növényzetének hosszú távú alakulását feltérképezni. Célunk az volt, hogy megértsük, vajon tapasztalhatóak-e a növényzetben tartós változások, és ha igen, milyen irányban. Alaposan átvizsgáltuk a térség szinte minden olyan helyszínét, ahol az eredeti növényzet még érintetlen, természetes állapotban található. Kutatásunk fókuszában a legjellemzőbb gyeptípus, a nyílt évelő homoki gyep állt, amely híres a kivételes szárazságtűréséről. Ez a gyep képes megmaradni a talajvíz közvetlen befolyásától függetlenül, ami arra utal, hogy ha itt bármilyen változás történik a növényzetben, az elsősorban a globális éghajlatváltozás következménye lehet.

A gyep ökoszisztémája különösen gazdag és változatos, hiszen a csenkeszek és az árvalányhajak mellett számos más lágyszárú növényfaj is otthonra lel itt. Ezen kívül a mohák és zuzmók is fontos szerepet játszanak a terület biodiverzitásában. Természetvédelmi szempontból e gyepterületek kiemelkedő jelentőséggel bírnak, hiszen nem csupán ritka és védett növény- és állatfajoknak adnak menedéket, hanem olyan különlegességeket is rejt magában, melyek a Kárpát-medencén kívül sehol máshol nem találhatók. Például a homoki kikerics, a tartós szegfű és a homoki nőszirom mind olyan fajok, amelyek e különleges élőhelyekhez kötődnek.

Közismert, hogy az egyes fajok tűrőképessége eltérő lehet a környezeti tényezőkkel szemben. Vannak növények, amelyek a hidegebb, mások a melegebb éghajlathoz alkalmazkodtak. Egyes fajok száraz körülmények között is megélnek, mások több csapadékot igényelnek. Ha grafikonon ábrázoljuk, hogy egy-egy faj gyakorisága, egyedszáma, vagy tömegessége miként változik adott környezeti tényező mentén, akkor gyakran haranghoz hasonló alakot kapunk. Ez szemléletesen mutatja meg, hogy egy bizonyos élőlény miképpen érzi magát különböző körülmények között.

A Duna-Tisza közi homokhátság területén az elmúlt húsz évben egyértelműen emelkedett az éves átlaghőmérséklet, míg a csapadék mennyisége nem mutatott jelentős eltérést. Ez a helyzet arra enged következtetni, hogy a növényzet is hasonló irányú változásokon mehet keresztül.

A helyzet ennél sokkal összetettebb. A környezeti tényezők kölcsönhatásban állnak egymással, ami például azt jelenti, hogy a hőmérséklet emelkedése fokozza a párolgást, ezáltal szárazabbá válik a környezet, még akkor is, ha a csapadék mennyisége nem változik. Egy adott élőlény csak akkor képes fennmaradni egy adott területen, ha az összes környezeti feltétel megfelel az igényeinek: például egy melegkedvelő növény nem tudja kihasználni a hőmérséklet emelkedését, ha nem áll rendelkezésére elegendő víz. Továbbá, az életközösségek bizonyos mértékű ellenállással bírnak, azaz képesek egy ideig elviselni a környezeti változásokat. A tág tűrésű fajok képesek alkalmazkodni jelentősebb változásokhoz is, míg a szűk tűrésűek már a kisebb ingadozásokra is érzékenyek. Az egész rendszert bonyolítja, hogy az életközösségekben a különböző fajok versengenek az alapvető erőforrásokért, mint például a fény, víz és tápanyagok. Emiatt szinte lehetetlen előre megjósolni, hogy egy adott terület növényzete hogyan reagál a környezeti változásokra.

Kutatásunk első szakaszában, 2005-ben, minden helyszínen 16 m²-es mintavételi egységeket, más néven kvadrátokat jelöltünk ki. Ezek pontos koordinátáit GPS segítségével rögzítettük, majd részletesen dokumentáltuk a kvadrátokban fellelhető növényfajokat. 2022-ben visszatértünk e helyszínekre, ahol azonosítottuk a kvadrátok helyét, és újra feljegyeztük az ottani növényzetet. Az első és második felmérés eredményeit összevetve elemeztük, milyen átalakulások mentek végbe a növényvilágban az eltelt közel két évtized alatt.

A saját terepi tapasztalataink és a szakirodalmi források egyaránt megerősítik, hogy a tavaszi egyéves növények rendkívül érzékenyek az évről évre változó időjárási viszonyokra, különösen a tavaszi csapadék mennyiségére. Ezek az apró termetű növények a tél végén vagy tavasszal virágzanak, és viszonylag rövid idő alatt termést hoznak, majd elhalnak. Amennyiben az év elején jelentős csapadék hullik, a tavaszi egyévesek száma megnövekszik, míg száraz időszakokban sok esetben nem csíráznak ki, inkább a következő tavaszra várakoznak. A két vizsgálati év tavaszi csapadéka között drámai különbségek voltak: 2005 február és április között 143 mm csapadékot regisztráltunk, míg 2022-ben ugyanezen időszak alatt csupán 72 mm csapadékot mértünk. Mivel kutatásunk célja a növényzet hosszú távú változásainak feltérképezése volt, a tavaszi egyéves növények vizsgálatát szándékosan kihagytuk, hogy elkerüljük a rövid távú időjárási ingadozások torzító hatását az eredményekre.

Elemzésünk alapján a vizsgált gyepek fajösszetétele 2005 és 2022 között jelentős átalakuláson ment keresztül. Eredményeink legfontosabb megállapításait három fő pontban foglalhatjuk össze:

Ha esetleg valaki megnyugodna a harmadik pont olvastán, miszerint "a fajszám nem változott", annak el kell árulnunk, hogy a helyzet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Kutatásunk szerint ugyanis a 2005-ben regisztrált állapothoz képest 2022-re lényegesen megnőtt két idegen eredetű inváziós faj, a bugás tövisperje és a homoki prérifű gyakorisága.

A biológiai sokféleség csökkenése és a természetes élőhelyek átalakulása mögött az idegen eredetű inváziós fajok terjedése áll, amelynek egyik legfőbb mozgatórugója az emberi tevékenység. Az emberek gyakran szándékosan vagy véletlenül, akár több ezer kilométer távolságból is, új növény- és állatfajokat hoznak be egy adott területre. Ez a folyamat nem csupán az őshonos fajok visszaszorulásához vezet, hanem kedvező környezetet is biztosít az inváziós fajok számára a megtelepedésre és szaporodásra. Ezen kívül az éghajlatváltozás is hozzájárul az inváziók fokozódásához, hiszen a változó környezeti feltételek új lehetőségeket teremtenek a nem kívánt fajok számára.

A fent említett tövisperje egy kistermetű fűféle, amely valószínűleg Dél-Afrikából származik, és már évszázadok óta jelen van Magyarországon. Úgy tűnik, hogy most újra felerősödött a terjedése. Ezzel szemben a prérifű, egy észak-amerikai eredetű, impozáns méretű növény, csupán néhány esztendeje bukkant fel hazánkban, ám gyors terjedése aggasztó. Érdekes, hogy mindkét inváziós növény a C4-es növények csoportjába tartozik. Ezek a fajták a légköri szén-dioxidot egy különleges, a hazai növények többségétől eltérő módon hasznosítják, különösen kedvező körülmények között, magas hőmérsékleten. Emiatt a C4-es növények elsősorban a trópusi és szubtrópusi régiókban találhatóak, de az éghajlatváltozás következtében egyre inkább versenyképesebbé válhatnak a hazai környezetben is.

A Kárpát-medence gazdag és sokszínű őshonos élővilágát nem csupán a változó klíma és az emberi tevékenységek fenyegetik, hanem az idegenhonos fajok egyre agresszívebb terjedése is. Ha nem lépünk fel időben, könnyen előfordulhat, hogy a legértékesebb természetes életközösségek helyét néhány évtizeden belül idegen földrészekről érkező, homogén növény- és állatpopulációk fogják elfoglalni. Petőfi Kiskunságának végtelen sztyeppéjén például az árvalányhaj és a kék szamárkenyér helyét egzotikus, távoli vidékek növényei vehetik át, ezzel fenyegetve a helyi biodiverzitást.

Kutatásaink eredményei azt mutatják, hogy a Homokhátság nyílt homoki gyepei fokozatos átalakuláson mennek keresztül, amelynek során a melegkedvelő növényfajok aránya egyre nagyobb szerepet kap. Ez a tendencia szoros összefüggésben áll a térségben tapasztalható hőmérséklet-emelkedéssel. Az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás következtében a régió további melegedésére van kilátás, ami a növényzet átrendeződését eredményezheti. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítják az inváziós fajok, amelyek a klímaváltozás következtében kedvezőbb körülmények közé kerülhetnek, és így veszélyeztethetik az őshonos növényfajokat.

A melegkedvelő növényfajok aránya mellett úgy tűnik, hogy a száraz gyepekben található fajok száma, valamint a szárazságtűrő növények aránya egyelőre nem mutat jelentős hosszú távú változásokat. Ugyanakkor rendkívül valószínű, hogy az éghajlatváltozás előrehaladtával ezek a jellemzők is átalakulnak, és új kihívásokkal találkozhatunk a természetes ökoszisztémákban.

Egy korábbi kutatásunkban olyan kiskunsági helyszíneket hasonlítottunk össze, melyek éghajlata kismértékben eltért. A mérsékelt éghajlati különbségek ellenére is egyértelműen kimutatható volt, hogy a némileg szárazabb helyek fajszegényebbek, mint a hasonló, de kissé kedvezőbb vízellátású helyek. Ez alapján várható tehát, hogy az éghajlatváltozás nálunk is a biológiai sokféleség csökkenésével fog járni.

Az előrejelzések szerint az éghajlatváltozás következtében megváltozhat a csapadék éven belüli eloszlása is. Az imént említettük, hogy a tél végi vagy tavasz eleji időjárás szárazabbá vagy nedvesebbé válása jelentős mértékben befolyásolhatja a tavaszi egyéveseket. A nyári aszály viszont az évelő növényeket érinti kedvezőtlenül. Ráadásul az évelők helyzete bizonyos szempontból nehezebb, hiszen regenerálódásukhoz több időre van szükség. Míg az egyéves növények egy-egy különösen száraz évet viszonylag gyorsan ki tudnak heverni, és a talajban levő magokból hamar megújul a populáció, addig az évelők gyakran lassabb növekedésűek, így helyreállásuk is több időt vesz igénybe. Ismétlődő száraz időszakok tehát a jelenleg domináns évelő fajok visszaszorulását okozhatják, így a Duna-Tisza közi homokhátság gyepeinek helyén egyévesekből álló, félsivatagi jellegű vegetáció alakulhat ki.

A napjainkban tapasztalt éghajlatváltozás, bár emberi léptékkel nézve lassúnak tűnhet, a földtörténeti időskálán drámaian gyorsnak számít. Ez a tempó különösen megnehezíti az élővilág számára a szükséges alkalmazkodást. A Duna-Tisza közi homokhátság felmelegedése, a regionális szárazodás, a faültetvények erőltetett terjesztése, valamint az inváziós növények térnyerése mind olyan kedvezőtlen tényezők, amelyek együtt végzetes hatással lehetnek az őshonos növényzetre. Az éghajlatváltozás megállítása nem lehetséges egyik pillanatról a másikra, de elengedhetetlen a folyamat lassítása, valamint a negatív következmények mérséklése. Ehhez környezet- és természetvédelmi intézkedésekre, valamint bölcs tájhasználatra van szükség, amely segíti az élőlények alkalmazkodását a megváltozott körülményekhez.