Öt évtizede már, hogy ez a hajdan virágzó település egy kísérteties szellemvárossá vált: az utolsó postás is elhagyta a falut, magára hagyva az üres utcákat és az elhagyott otthonokat.
Több is áll még a fél évszázaddal ezelőtt elcsendesedett Rush eredeti épületei közül, noha élet ma már csak akkor áramlik benne, ha turisták érkeznek oda kíváncsiskodni. Az egykor virágzó amerikai város máig őrzi a terület nagy felfedezésének nyomait.
A Buffalo River Nemzeti Park varázslatos tájában fekvő Rush település története az 1880-as években vette kezdetét. Ekkor érkeztek ide a felfedezők, akik az indián mítoszok alapján hírhedtté vált, elveszett ezüstbányák nyomába eredtek. Az izgalmas kaland és a rejtélyes legendák vonzásában sokan reménykedtek abban, hogy gazdag kincsekre bukkannak.
A Rush-patak mentén 1886-ban egy olvasztót építettek az ezüst kinyerésére, ám legnagyobb meglepetésükre a kohó 1887. januári próbaüzeme során az ezüstnek vélt fémes anyag felhalmozódása helyett zöld cink-oxid-gőzök szabadultak fel. Kiderült, hogy azok a hívogató, sziklákban található csillogó "kőzetek" nem is az ezüst, hanem a cink jelenlétét mutatják. A nagy felfedezés híre annak ellenére terjedt el rövid időn belül futótűzként, hogy a kutatók nem feltétlenül erre számítottak. Az egyébként teljesen lakatlan terület így csakhamar benépesült.
Rushtól sokan a gyors meggazdagodás ígéretét remélték. Miközben a kereskedők a növekvő közösség igényeinek kielégítésére összpontosítottak, a földspekulánsok a szerencse kísértésében éltek, míg az ideérkező telepesek - többségükben földművesek, kétkezi munkások, szakképzetlen szerelők, bányászok vagy egykori katonák - a biztos jövőben keresték a reményt. A költözés során a Rush lakossága fokozatosan 5000 főre nőtt, és az 1916-os dokumentumok már arról tanúskodtak, hogy a település Arkansas legdinamikusabban fejlődő városává vált.
A város gyors ütemben átalakult, irodák, szállodák, istállók és üzletek sokaságával gazdagodott, sőt egy bíróság és posta is megjelent a település szövetében. E mellett malmokat is felhúztak, miközben a bányászati tevékenység egyre intenzívebbé vált, hogy kiaknázzák a leggazdagabb cinklelőhelyeket. A malmok pedig már az emelt villamospályákon érkező ércet fogadták, amelyek közvetlen kapcsolatot teremtettek a bányák és az ipari feldolgozás között.
A virágzó város szívében a bányászat folyamatosan újabb és újabb munkavállalókat vonzott, ám a 20. század elején a cinkérc árának jelentős csökkenése és a magas szállítási költségek következtében a bányászati és malomipari tevékenységek egy időre stagnálásra kényszerültek. 1911 és 1918 között azonban a helyzet megváltozott, és egy újabb fellendülés vette kezdetét, amelyet az első világháború által generált fokozott kereslet táplált.
A változás nyilvánvalóan mély hatást gyakorolt a lakosság életére, sőt a lélekszámra is. Az első világháború utáni időszakban, 1920-ban csupán 344 ember élt a településen, és 1931-re már az utolsó feldolgozó üzem is bezárta kapuit.
Az 1950-es évek közepén a posta is lehúzta a rolót, ami ráadásul Rush "személyazonosságának" elvesztéséhez is hozzájárult.
Az addig ottmaradtak közül így szinte mindenki elköltözött a településről, mígnem 1972-ben Rusht hivatalosan is szellemvárosnak nyilvánították, és a Buffalo National River Park részévé vált.
A környék többi bányavárosához képest Rush különleges báját az eredeti épületek megmaradása adja, hiszen itt még mindig felfedezhetők a régi idők nyomai. A bányák és egyéb történelmi építmények, melyeket a park fenntartói őriznek, egyedi hangulatot kölcsönöznek a településnek. A védett területen kanyargó ösvények a város rejtettebb részeibe is elvezetnek, azonban a látogatóknak érdemes észben tartaniuk, hogy bár a táj lenyűgöző, az idő múlásának nyomait viselő létesítmények a kaland mellett bizonyos kockázatokat is rejtenek.
