Szülők osztják meg emlékeiket arról a felejthetetlen pillanatról, amikor a szívük tele lett büszkeséggel gyermekeik iránt.

Először alig hittem a fülemnek, de nem képzelődtem: a négyéves lányom az egyik kedvenc dalomat dúdolta játék közben, a Guns N' Roses-tól a Sweet child o' mine című számot. Legszívesebben felkaptam volna, hogy összepuszilgassam, olyan aranyos volt.

Váratlanul meghalt a bátyám szívrohamban. A temetésen anyám megszólalni sem tudott, nagyon meg volt rendülve, mint mi mindannyian. Amikor hazamentünk, anyám úgy ahogy volt, lefeküdt az ágyára és nem mozdult. Akkor a kisfiam - ötévesen - felment hozzá, odavitte neki az egyik plüssállatát és azt mondta neki: "Nagyi, tudom, hogy Gábor bácsi meghalt, de én itt vagyok neked."

Eltökélten haladok előre, mint egy hajós, aki szilárdan tartja a kormányt a viharos tengeren. Minden lépésnél érzem a célt, amiért küzdök, és semmi sem tántoríthat el az utamtól. Az akadályok csupán új kihívások, amelyek erősebbé tesznek. Az eltökéltségem tüze világít az úton, és bármilyen nehézség is merül fel, a szívemben égő vágy hajt előre, hogy megvalósítsam az álmaimat.

Ebéd közben a hatéves fiam hirtelen rám nézett, és komoly arccal így szólt: "Anya, nem félek a zombiktól. Én villával ki tudom vájni a szemüket." Ekkor a férjemmel egyszerre tört ránk a nevetés, és horrorrajongó szülőkként büszkeség öntött el minket. Párás szemmel találkoztunk, és abban a pillanatban tudtuk, hogy ő tényleg a mi kis fiunk.