Súlyos baleset történt a Budapesti Operettszínház színpadán, amelynek következtében egy fiatal színésznő kórházi ellátásra szorult. Az incidens részletei még nem tisztázottak, de a hírek szerint a művésznő állapota aggasztó. Az operettszínház közleménye s

Sosem tartotta magát sztárnak, ("csak" egy színésznek) mégis a legnagyobb rendezők akartak vele dolgozni. Egy szinte példátlan karriert hagyott maga mögött 20 éve.

Eugene Allen Hackman a kaliforniai San Bernardinóban született 1930. január 30-án, Eugene Ezra Hackman és Anna Lyda Elizabeth Gray fiaként. Van egy Richard nevű bátyja. A Hackman család gyakran költözött ide-oda az államokban, végül pedig az Illinois állambeli Danville-ben telepedtek le, ahol Gene angol származású anyai nagyanyja, Beatrice házában éltek. Apja a helyi újságot, a Commercial-News nyomdáját üzemeltette, főként ebből éltek. A kis Hackman elég korán, 10 éves korában döntött úgy, hogy színész akar lenni. 13 éves volt, amikor elváltak a szülei, az apja ezt követően elhagyta a családot.

Összesen négy és fél évet töltött tereprádiósként, miközben különböző helyszíneken szolgált, köztük Kínában, ahol Qingdaóban és később Sanghajban állomásozott. 1949-ben, a kommunista forradalom hatására Hawaii-ra, majd Japánba vezényelték. Mindössze 21 évesen, 1951-ben szerelt le, és New Yorkba költözött, ahol számos munkahelyet kipróbált. Élete egyik legnagyobb tragédiája 1962-ben érte, amikor édesanyja egy dohányzás közben keletkezett tűzben elhunyt. Ugyanebben az évben Gene újságírást és tévézést kezdett tanulmányozni az Illinoisi Egyetemen, de végül úgy döntött, hogy otthagyja a sulit, és visszatér Kaliforniába.

1956-ban vágott neki a színészi karriernek. A kaliforniai Pasadena Playhouse-hoz csatlakozott, ahol összebarátkozott egy másik feltörekvő színésszel, egy bizonyos Dustin Hoffmannal. Hogy két színészi munka között eltartsa magát, Hackman egy Howard Johnson's étteremben dolgozott.

Itt futott egyszer össze véletlenül a Pasadena Playhouse egyik oktatójával, aki azt mondta neki, hogy ez az éttermes melója is bizonyítja, hogy "nem fogja sokra vinni". Az elutasítás azonban motiválta Hackmant, aki azt nyilatkozta erről később: "Ez inkább pszichológiai hadviselés volt, mert nem hagytam, hogy azok a rohadékok letörjenek. Ragaszkodtam ahhoz, hogy továbbra is mindent megtegyek azért, hogy munkát kapjak. Olyan volt, mintha én lettem volna egyedül mindenki ellen, és bizonyos értelemben sajnos még mindig így érzek. De azt hiszem, ha igazán érdekel a színészet, akkor van egy részed, amelyik élvezi ezt a küzdelmet. Ez egyfajta narkotikum abban az értelemben, hogy erre a munkára képeznek ki, de senki nem engedi, hogy ezt csináld, ezért egy kicsit beleőrülsz. Hazudsz az embereknek, csalsz, bármit megteszel, hogy eljuss egy meghallgatásra, és hogy munkát kapj."

Hackman később főként kemény és zord karaktereket alakított, és ebben annyira kiemelkedővé vált, hogy karrierje során két Oscar-díjat is bezsebelt, mielőtt 2004-ben, 74 éves korában visszavonult a színészettől. Az első Oscarját 1972-ben nyerte el, amikor a dühektől fűtött 'Popeye' Doyle szerepében brillírozott a Francia kapcsolat (1971) című filmben. William Friedkin rendezése szándékosan dokumentarista eszközökkel készült, és Hackman naturalista, erőteljes alakítása tökéletesen beleillett ebbe a stílusba. Azok a jelenetek, ahol Hackman rácsokat tép szét és gyanúsítottakat hajigál, inkább egy veszélyes természeti erő képét festették róla, mintsem hogy csupán egy nyomozót láttunk volna.

A Lángoló Mississippi (1988) című filmben nyújtott alakításáért is jelölték, amelynek FBI-ügynökeként szintén hajlandó volt az öklét használni és a törvényt meghajlítani a nagyobb igazságért folytatott harcban. Vagyis úgy tűnt, elég, ha kap egy jelvényes, valamilyen becenévre hallgató, és magát a törvényt lenéző ember szerepét, máris kész a varázslat.

Az első mozifilmje egyébként az 1964-es Lilith című dráma volt, amelynek Norman nevű karakterét már 34 évesen játszotta, vagyis elmondható, hogy nem jött korán számára a népszerűség. A szakmán belül ezután ismertté vált, de az amerikai közönség még nem jegyezte meg a nevét. Az első Oscar-jelölését négy évvel később, 1968-ban kapta a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, amikor Warren Beatty bátyját alakította a Bonnie és Clyde-ban (1967). Egy másik kemény fickó, lőfegyverrel a kezében...

Egy évvel azelőtt, hogy Hackman világszerte ismertté vált a Francia kapcsolat című filmben, már másodszor is jelölték őt az Oscar-díjra a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában. Ezt a jelölést a Sohasem énekeltem az apámnak (1970) című drámáért kapta, ahol egy középkorú főiskolai professzort alakított. Ez a karakter éles ellentétben állt Hackman addigi Oscar-jelölt szerepeivel, hiszen a professzor küzdelme az öregedő apja (Melvyn Douglas) domináló árnyékával igazi érzelmi mélységet adott a történetnek. E szerep teljesítménye győzte meg Philip D'Antoni producert arról, hogy Hackman tökéletes választás lenne a Francia kapcsolat főszerepére, akit "szenzációs színésznek" tartott. Ám ekkoriban ez a vélemény nem volt általánosan elterjedt: William Friedkin rendező például azonnal elvetette Hackmant, mondván, hogy nem felel meg a Popeye Doyle karakterének. A film alapjául szolgáló valós ügy két rendőrségi tanácsadója azonban úgy látta, hogy a rendező tévedett, és mivel nem volt más kézenfekvő választás, Hackman végül megkapta a szerepet.

Hackman törekvése az volt, hogy a rasszista kifejezéseket mérsékeljék, ám Friedkin határozottan elutasította ezt az elképzelést, ami gyakran heves vitákhoz vezetett közöttük. Hackman célja az volt, hogy Doyle karakterét emberibbé formálja; minden lehetséges módszert keresett, hogy elkerülje, hogy csupán egy rémisztő sztereotípiává váljon. Friedkin nyitottsága, amely lehetővé tette Hackman és Roy Scheider számára, hogy szabadon improvizáljanak a párbeszédek során, szerencsére hozzájárult ehhez a folyamathoz. Ahogy a forgatás előre haladt, Hackman végül teljes mértékben beleélte magát a szerepébe, és a végén még az Oscar-díjjal is megjutalmazták munkáját.

Ha alaposabban megvizsgáljuk a nagy szerepeket, amelyek révén a közönség szívébe lopta magát, akkor egy meglepően sokszínű karriert ismerhetünk meg. Szerette a vígjátékokat, és páratlan időzítéssel bűvölte el a nézőket, legyen szó Mel Brooks gótikus horrorparódiájáról, az Ifjú Frankensteinről (1974), vagy a Superman (1978) filmjéről, ahol a gézengúz Lex Luthor karakterét mesterien életre keltette. Sóhajtásai és rezignált megjelenése olyan világot tükröztek, amelyet ügyetlen segítők sokasága népesített be, így éles ellentétben állt Christopher Reeve hősies és komoly alakításával. A Csőre töltve (1990), Szóljatok a köpcösnek! (1995), Madárfészek (1996), Szívtiprók (2001) és sokak szerint utolsó jelentős szerepe, a Wes Anderson által rendezett Tenenbaum: A háziátok (2001) mind olyan alkotások, ahol kitűnő komikai tehetségét csillogtathatta.

Talán a titok, ami mögött Hackman lenyűgöző teljesítménye rejtőzik a kemény szerepekben, a karakterekhez való egyedi hozzáállásában keresendő. Miközben Popeye Doyle sötét oldalával viaskodott, érdemes megemlíteni, hogy a Nincs bocsánat című filmben eredetileg elutasította Little Bill Daggett szerepét. Hackman ugyanis a valós életben fegyverellenes nézeteket vallott (Friedkin egyszer úgy jellemezte őt, mint egy "középnyugati, reflexszerű liberálist"). Amikor a Nincs bocsánat kapcsán megkeresték, Hackman már elhatározta, hogy nem vállal több olyan szerepet, amely az erőszakot idealizálja, mivel megfogadta lányainak, hogy elkerüli az ilyen filmeket. Clint Eastwood azonban nem volt hajlandó más színészt elképzelni Daggett szerepében. Felhívta Hackmant, és hangsúlyozta, hogy a film nem a hősies fegyverforgatók dicsőítéséről szól, hanem a kor brutalitásának és sötétségének feltárásáról. Az erőszak itt nem vonzó, hanem elrettentő. Hackman hosszasan töprengett a dolgon, végül mégis rábólintott, és egy Oscar-díjas alakítással örvendeztette meg a közönséget.

Hackman saját bevallása szerint sosem érezte magát filmsztárnak; úgy vélte, hogy nem rendelkezik a vásznon megjelenő klasszikus sztárkinézettel, csupán egy egyszerű színész volt. Pályafutása alatt meglehetősen keveset nyilatkozott, ami talán hozzájárult ahhoz a titokzatossághoz, ami körüllengte. 2004-ben, az igen gyengén sikerült Az elnök emberére talál című vígjáték után, valamint körülbelül 80 film elkészítése után döntött úgy, hogy visszavonul a színészkedéstől. Ezt a lépést orvosa javasolta, mivel figyelmeztette, hogy a szíve már nem bírja el a stresszt. Azóta eltelt több mint két évtized...

Arról beszélt, hogy akár a rendezői székbe is beleülne, sőt, talán a főszerepet is vállalná. Csakhogy, mint később a Nincs bocsánat című film kapcsán, erről is konzultált a családjával, akik arra kérték, hogy ne merüljön el ebben a projektben. Abban az időben éppen a Lángoló Mississippin dolgozott, és úgy érezték, hogy elég volt az erőszakos témákból. Így aztán még azelőtt visszalépett, hogy a forgatókönyv első verziója megszületett volna. Ebből a filmötletből lett nem sokkal később, 1991-ben A bárányok hallgatnak. Az, hogy Hackman milyen egyedi interpretációt adhatott volna Hannibal Lecter szerepének, már csak a képzeletünkre van bízva.

Hackman életútja során kétszer mondta ki a boldogító igent. Először 1956-ban kötött házasságot Faye Maltese-szel, akitől három gyermekük született: Christopher Allen, Elizabeth Jean és Leslie Anne. Harminc év házasság után, 1986-ban különváltak. Második alkalommal 1991-ben lépett oltár elé, ezúttal a tehetséges zongoraművésszel, Betsy Arakawával. Jelenleg Santa Fe-ben, Új-Mexikóban élnek közösen, ahol egy gyönyörű otthonban élvezik az életet. Az Architectural Digest 1990-es cikke felfedte, hogy házuk a délnyugati építészeti stílusok harmonikus keverékét tükrözi, és egy 12 hektáros dombtetőn helyezkedik el, amely lélegzetelállító, 360 fokos kilátást nyújt a Colorado-hegység irányába.

2012-ben, 82 éves korában, Hackman angioplasztikán (érplasztikán) esett át, miután egy kisteherautó elütötte kerékpározás közben a Florida Keys területén. A baleset után a hírek tele voltak aggasztó jelentésekkel, amelyek súlyos fejsérülésről számoltak be, de később a szóvivője megerősítette, hogy a sérülései csupán néhány zúzódásra és horzsolásra korlátozódtak. Szerencsére teljesen felépült a balesetből.

Hackman a visszavonulását követően és azt megelőzően is hosszú időt szentelt az írás művészetének. Daniel Lenihan régésszel együttműködve három figyelemre méltó történelmi kötetet alkottak meg. Az első, a *Wake of the Perdido Star* (1999) egy izgalmas 19. századi tengeri kalandot mesél el. Ezt követte a *Justice for None* (2004), amely a nagy gazdasági világválság idején játszódó, feszültséggel teli gyilkossági rejtély. Végül, a *Escape from Andersonville* (2008) című művük a polgárháború idején játszódó börtönszöktetés történetét tárja elénk, bemutatva a háború borzalmait és a túlélésért folytatott küzdelmet.

Gene Hackman 2025. január 30-án ünnepelte 95. születésnapját. Kívánjuk neki, hogy még sokáig élvezhesse az életet, tele egészséggel és boldogsággal!