A mai egyetemisták számára sokkal komolyabb kihívásokkal kell szembenézniük, mint amit mi valaha tapasztaltunk.

Újvidéktől távol, Bécs városának nyüzsgésében lapozom a híreket és nézem a videókat. A belgrádi Színművészeti Egyetem diákjai 11 óra 52 perckor elhagyták tantermeiket, majd az egyetem előtt megálltak, hogy némán tisztelegjenek az újvidéki tragédia 15 áldozata előtt. Tíz és fél percekig eltorlaszolták a forgalmat, csendes gyászuk szavak nélkül mondott sokat.

Csak a gyász szavaival búcsúztak volna, ha a verőlegények nem lépnek színre, hogy kegyetlenül megverjék őket. A felvételen jól látható, amint egy elegánsan öltözött hölgy esernyőjével sújtja az egyetemistákat, majd elégedett mosollyal besétál a fényűző autójába, és elhajt. Néhány órával később kiderül, hogy a verőlegények között a Szerb Haladó Párt tisztségviselői is ott voltak.

Régi emlékek jutnak eszembe. 1968-ban azt gondoltam és azt írtam, hogy az egyetemistáknak igaza van, 1996-ban szintén azt gondoltam és azt írtam, hogy az egyetemistáknak igaza van, s most, 2024-ben is szerényen lejegyzem, hogy az egyetemistáknak igaza van.

Nem találok ebben semmi különöset; ez már a legfiatalabb generáció, a huszonévesek alkotása, amire régóta vártam. Az utóbbi években azonban egyre inkább azon aggódtam, hogy talán sosem látom viszont. De most itt van, végre megérkezett. Egy alapos elemző kiszámolta, hogy a három esemény között pontosan 28 év telt el. Ez már túl sok, szinte elviselhetetlen mértékű idő.

Nem tudom elfelejteni, hogy a mai egyetemisták sokkal összetettebb kihívásokkal néznek szembe, mint amikkel mi találkoztunk a múltban. 1968-ban a diákok világosan megfogalmazták követeléseiket: az eltorzult szocializmus ellen harcoltak, és az emberarcú szocializmus eszméjét népszerűsítették. 1996-ban pedig a diktatúra árnyékában a demokrácia eszményéért emelték fel a szavukat. Az ő küzdelmük egyfajta iránytű volt számunkra, de a mai fiatal generáció előtt álló akadályok sokkal bonyolultabbak és sokszínűbbek.

Jelenleg azonban a tömegdemokrácia zavaros és instabil rendszerével, valamint a magukat szabadon megválasztott EU-s elitnek tituláló autokratákkal néznek szembe, akik frakkba bújva próbálják leplezni valódi szándékaikat. Ezen kívül ott vannak a kapucnis, fekete maszkos verőlegények is, akik az utcákon riadalmat keltve járják a várost. Az EU-s frakk ugyan kissé bő és kényelmetlen rajtuk, ami talán nem is lenne probléma, ha nem éppen a fejükön díszelegne a radikális bundás sapka, amely a feszültséget és a megosztottságot csak tovább fokozza.