Anita Ekberg még nem sajátította el a nyelvet, de máris filmszerződést kapott az Egyesült Államokban.

Már az első rendezésével felejthetetlen élményt nyújtott Makk Károly.

Anita 1931. szeptember 29-én látta meg a napvilágot Malmőben, ahol gyermekkora is telt. Családja nem volt gazdag, de a szeretet és összetartás kompenzálta az anyagi hiányosságokat. Fiatalon felfedezte szépségét, és már tizenévesen fotómodellként kereste a kenyerét. Huszonévesen pedig elnyerte Svédország legszebbje címet, amely új lehetőségeket nyitott meg előtte.

A győzelem nyomán részt vehetett Amerikában a világszépe választáson is, ahol nem győzött, de mégis nyert: bár egy szót sem beszélt angolul, filmszerződést kapott.

Először az excentrikus milliárdos, Howard Hughes, vette pártfogásába a fiatal tehetséget, aki merész ajánlattal állt elő: változtasson meg az orrán, fogain és különös nevén. Ekberg azonban határozottan elutasította az utolsó javaslatot. Érvelése szerint ha híres lesz, úgyis megtanulják az emberek a nevét, ha pedig nem, akkor az egész kérdés lényegtelen.

Anita Ekberg 1961-ben a „A porte chiuse” (Zárt tárgyalás) című filmben nyújtott emlékezetes alakítást, amelyben a színésznő karizmatikus jelenlétével és lenyűgöző szépségével rabul ejti a nézőket. A film nem csupán a színésznő tehetségét mutatja be, hanem a drámai történet és a feszültséggel teli légkör által is maradandó élményt nyújt. Ekberg karaktere a film során a komplex emberi érzelmek és konfliktusok tükreként szolgál, így a nézők számára egy új perspektívát nyújt a kapcsolatok dinamikájáról.

1953-tól kezdődően a Universal Studios segítségével dráma-, beszéd-, lovaglás-, vívás- és táncórákra lett volna szükséges járnia. Ekberg számára a tanulás nem vált prioritássá, míg a stúdió egy idő után már nem kezelte őt komolyan.

Mintegy húsz filmet forgatott, ezek többsége méltán elfeledett, azt se sokan tudják, hogy az 1955-ös Véres sikátor egy mellékszerepéért (érdekes módon kínai nőt alakított) Golden Globe-díjat kapott.

Sztárrá csinos arca és júnói termete tette, a magazinokban megjelent képeit sok férfi tűzte ki szobája falára, a híres humorista Bob Hope pedig azt mondta: "szüleinek kellett volna adni az építészeti Nobel-díjat."

Anita Ekberg 1956-ban még elsősorban amerikai produkciókban szerepelt

A "jéghegy" becenévvel illetett, skandináv vonású, ám olaszos szenvedéllyel megáldott művésznő szívében mindig is komolyabb szerepek és színészi elismerés iránti vágy égett. A nagy lehetőség 1960-ban érkezett, amikor Federico Fellini felfigyelt rá, és őt választotta Az édes élet című filmjében az amerikai filmsztár megformálására. Ekberg neve és lenyűgöző megjelenése sokak számára egyetlen ikonikus jelenetből vált emlékezetessé: amikor káprázatos fekete estélyijében éjjel a Trevi-kút hűs vizében mártózik meg, varázslatos atmoszférát teremtve a nézők körében.

A sikeren felbuzdulva egy évtizedig Itáliában forgatott. Fellini szerepeltette a Boccaccio '70 című alkotásában, a Vittorio De Sica által rendezett A nő hétszer című vígjátékban pedig Shirley MacLaine oldalán alakított.

A hetvenes évektől kezdődően már csupán epizódszerepekben láthattuk, és ezek is ritkán jöttek össze. Fellini 1987-es, önéletrajzi ihletésű *Interjú* című filmjében azonban már jelentős átalakuláson ment keresztül, és a régi nagy szerepeire emlékezve tűnt fel a vásznon. Érdekes, hogy hazájában csupán egyszer, 1964-ben állt kamera elé, de a rendezővel való nézeteltérése miatt végül a filmjéből is kivágták.

Mozgalmas magánélete során kapcsolatba hozták Gary Cooperrel, Frank Sinatrával, Marcello Mastroiannival és a Fiat-vezér Gianni Agnellivel is. 1956-ban hozzáment a filmszínész Anthony Steelhez, akinek karrierje rögvest meg is bicsaklott, mert a sajtó csak Mr. Ekbergként emlegette: a válókeresetet három év után nyújtották be.

Anthony Steel és Anita Ekberg Firenzében, 1956-ban Az 1956-os év nyara Firenzében nem csupán a művészetek és kultúra ünnepe volt, hanem a filmsztárok varázslatos találkozásának helyszíne is. Anthony Steel, a brit színész, aki karizmatikus megjelenésével és színészi tehetségével sokak szívét elnyerte, a város festői utcáin sétált. Ekkoriban Anita Ekberg, a gyönyörű svéd színésznő, aki a „La Dolce Vita” című filmben nyújtott felejthetetlen alakításával hódította meg a világot, éppen Firenzében tartózkodott. A két sztár találkozása nem csupán a véletlen műve volt; mindketten imádták Olaszország varázsát, és a város történelmi szépsége az inspiráció forrása lett számukra. A napfényben fürdő Ponte Vecchio, a híres Uffizi Galéria és a domboldalon fekvő Firenze csodás panorámája tökéletes hátteret biztosított a közös pillanatokhoz. A város romantikus légkörében a két színész barátsága született, ami nemcsak a filmes világban, hanem a közönség szemében is maradandó nyomot hagyott. A város csodálatos építészeti remekművei és vibráló kultúrája kísérte őket, miközben felfedezték Firenzét, a reneszánsz bölcsőjét. A helyi trattoriákban élvezték az olasz konyha ízeit, és a város varázslatos utcáin sétálva örök emlékeket gyűjtöttek, amelyek egy életre elkísérték őket. Az 1956-os nyár Firenze szívében nem csupán a filmipar két ikonjának találkozása volt, hanem egy igazi művészi inspiráció forrása is, amely mindkettőjük pályájára mély hatással volt.

Ekberg második házasságát a szintén színész Rik Van Nutterrel kötötte 1963 és 1975 között. Élete későbbi szakaszában teljesen visszahúzódott a reflektorfényből, elkerülve a nyilvános eseményeket. Az Empire magazin nemrégiben, a 98. helyen rangsorolta őt minden idők 100 legvonzóbb filmsztárja között. 2015. január 11-én Olaszországban hunyt el.