Két kislány érkezésére készültek, ám az egyikük már csak a szívük mélyén él tovább. | ma7.sk

Az Isten adományai és elvételei egy különös táncot járnak a világunkban. Ki ne hallotta volna ezt a népi bölcsességet? De amikor a saját életünk eseményei tükröt tartanak elénk, a mondás súlya fájdalmasan érezhetővé válik. Próbák sorozata vár ránk, és az élet néha olyan váratlan fordulatokat hoz, amelyekről álmainkban sem merünk álmodni. Előfordul, hogy ajándékokat kapunk, majd hirtelen, könyörtelenül megfosztanak minket azoktól a dolgoktól, amelyekhez annyira ragaszkodtunk. Mindannyian cipelünk magunkkal saját terheinket, legyenek azok könnyebbek vagy nehezebbek. Néha megroppanunk alattuk, de a lélek ereje mindig tovább vezet minket. Mert az életnek van egy alapvető törvénye: élni akarunk, és ez a legfontosabb üzenet.

Anitát meglepetésként érte, hogy 42. életévében teherbe esett. Amikor orvoshoz ment, szinte biztos volt abban, hogy a változókor első jelei mutatkoznak nála. Miután az orvos megvizsgálta, meglepő dolgot mondott neki.

Mikor végre hazaérkezett, elé tettem a két fotót, és azonnal feltette a kérdést: "Kétszer fényképezték le a babát?" Én mosolyogva válaszoltam: "Nem, ketten lesznek!" Az öröm az arcán azonnal felcsillant, hiszen mindig is vágyott egy második gyermekre, és a családunkban mindkettőnk oldaláról történtek már ikrek. Kornél, a fiunk, aki akkor már 22 éves volt, szintén örömmel fogadta a hírt, hogy kistestvérei érkeznek. A korom és az ikervárandósság miatt orvosi szempontból veszélyeztetett terhes lettem, így gyakori kontrollokra jártam, de minden alkalommal jó híreket kaptam. Teljes szívvel átadtam magam a boldogságnak, hiszen hosszú évek után újra kismama vagyok, és ráadásul ikrekkel ajándékoznak meg - meséli Anita az emlékeit idézve.

Nem sokkal később kiderült az is, hogy két kislányt hord a szíve alatt. Rebeka a pocak jobb oldalában "lakott", nagyobb és mozgékonyabb volt. Dorina, a másik, akit a szíve alatt hordott, sokkal nyugodtabb baba volt.

A neveket azért alakították így, hogy a kislányok később örömmel ünnepelhessék a névnapjukat.

Anita nyara nem a várt pihenésről szólt: kezei és lábai elkezdtek dagadni, és egész testét elborította a viszketés. Eleinte a kánikulát okolta a kellemetlenségekért, valamint azt, hogy ahogy a magzatok fejlődnek, úgy a szervezete is egyre nagyobb terhelést képes elviselni. Orvosa vérvizsgálatot kért tőle, ami megdöbbentő eredményt hozott: a májértékek rendkívül magasak voltak. Kórházba szállították, ahol gyógyszereket írtak fel neki, ám az este folyamán a vérnyomása 160/100-ra szökött, és sajnos nem sikerült csökkenteni, sőt, a helyzet még tovább romlott. Másnap a főorvos azt javasolta, hogy sürgősen kerüljön Érsekújvárba, mivel a magas vérnyomás komoly veszélyt jelentett a babák életére.

Naponta figyelték, hogy jut-e elég tápanyag a piciknek. Ez egy hétig tartott, amikor az egyik reggelen bejelentették, akkor most császármetszés lesz. Augusztus 22-e volt, a terhesség 26. hetében jártam. Csak november 16-ra vártuk őket, nem csoda, hogy megijedtem... Mielőtt a beavatkozásra sor került, át kellett mennem egyik helyiségből a másikba és láttam, hogy két üres inkubátor van előkészítve. Én azokat menet közben megsimogattam, mert tudtam, hogy beléjük teszik majd a gyerekeimet.

A császármetszésből felébredve már ott vártak a családtagjaim. Ők elmondták, hogy Dorinkát már elvitték, két perccel előbb született nővérét, Rebekát viszont csak jóval utánam vitték ki... Bizonyára vele már akkor történhetett valami.

Anita a császármetszést követően két nappal találkozott először kislányával, aki külön szobában tartózkodott. Az orvosi vizit során sajnos rossz hírek érkeztek: a 740 grammal világra jött Rebeka bakteriális fertőzést kapott, ami súlyosan érintette a tüdejét.

Emlékeim között élénken él a kép, ahogy sűrű, fekete haj keretezi az arcát, de az arcvonásait már nehezen tudom felidézni. Valahogy más volt, mint Dorina, akire szintén tisztán emlékszem. A férjem és a fiam azonban határozottan állítják, hogy meglepően hasonlítottak egymásra. Kétnaposan találkoztam először mindkettőjükkel, de a sors úgy hozta, hogy külön-külön pillanthattam rájuk.

Megengedték, hogy elbúcsúzzunk tőle, megsimogathattuk, megfoghattuk a kezét. Ezekben a nehéz pillanatokban az ott dolgozók azzal próbáltak erőt önteni belénk, hogy a másik babának szüksége lesz ránk. Azon az estén kértem, hogy hagyjanak egyedül a kórházi szobában, ne zavarjanak. Szó szerint álomba zokogtam magam...

A másik kisbaba, Dorina, aki csupán 590 grammal jött világra, szintén szülei szeretetére és figyelmére vágyott, hiszen ő is a túlélésért harcolt. A hatalmas fájdalom ellenére a család összefogott, és minden szeretetüket, valamint figyelmüket az aprócska kislány iránt fordították.

Ekkor elvették tőle az anyatejet, és antibiotikumot kapott. Az orvosok közölték velem, hogy ha három napon belül nem mutat javulást, akkor Pozsonyba kell vinni műtétre. Szerencsére azonban elkerültük ezt a szörnyű lehetőséget; a kislány szépen hízott, és egy novemberi reggelen az inkubátorban lélegeztetőcsővel a kezében találták. Az orvos nevetve mondta, hogy mintha jelezte volna: már nincs szüksége a támogatásra. Innentől kezdve már önállóan lélegzett. Közben teltek a napok és hetek, eltemettük Rebeka megszentelt hamvait, és minden másnap Érsekújvárba jártunk, hogy imádkozzunk Dorináért. Hamarosan kiderült, hogy a kislánynak szemműtétre van szüksége, ezért Pozsonyba szállították, ahol kétszer is meg kellett műteni az akkor mindössze 1500 grammos kis csodát.

Az orvosi csapat alaposan mérlegelte a helyzetet, és végül az azonnali műtét mellett döntöttek. Három hónapon belül három különböző beavatkozást végeztek el rajta. 2023. december 5-én, Mikulás napján, végre hazaindultunk a kórházból, és a kis csöppséget 2038 grammal vihettük magunkkal. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor még az indulás előtt elkészítették róla a közös fényképet a Mikulással.

Azóta a kis amazon rengeteg vizsgálaton ment keresztül. A szíve és a hallása rendben van, de a tüdeje még mindig egy kicsit éretlen.

Rendszeresen részt vesznek a kontrollvizsgálatokon, speciális táplálékot kap, és már elkezdte felfedezni az ételek világát is. Hamarosan a babaúszás izgalmait is megismeri. A Vojta-módszer segítségével tornáztatják, hogy erősödjön. Amikor meglátogattuk, 4660 grammot nyomott és 58 centiméter magas volt. Tarka kisruhájában olyan bájosan nézett ki, mint egy élő porcelainbaba. Szépen ült, figyelte a játékokat, és kíváncsi kis kezét nézegette. Időközben hazaérkező édesapja, Imre megosztotta velünk, hogy a kórházból való hazatérése után mindössze két héttel már az éjszakákat is átaludta. Különleges kisbaba ő, szépen fejlődik, a saját tempójában. Valószínűleg másfél-kétéves korára behozza majd a lemaradását az időre született babákhoz képest.

Rebeka elvesztésének feldolgozása folyamatosan zajlik, és a szülők tisztában vannak azzal, hogy talán soha nem találják meg a végső békét. A beszélgetések során gyakran törnek fel a könnyek, hiszen a fájdalom még mindig élénken él bennük. Elhatározták, hogy egy kis síremléket állítanak Rebekának, hogy ezzel is kifejezzék az iránti szeretetüket és emlékét. A gyász egy különleges módja, amely segít nekik abban, hogy a szívükben tovább éljen a lányuk.

Majd a kis sírt is "végigsimogatta" és visszatért hozzám. Emlékszem, folytak a könnyeim, beszéltem a kislányomhoz, megkérdeztem, te vagy az, Rebeka. Mintha éreztem volna a jelenlétét. A cica pedig nem tágított, körbe-körbe járt a jobb lábam körül, és hozzám dörgölőzött. Biztos vagyok benne, hogy Rebeka adott erőt Dorinának a túléléshez, és ha belenézek a szemébe, őt is látom. Ő most már angyalka, és onnan, fentről segíti kishúgát. Ki tudja, talán azért ment el, hogy ikertestvérét megmentse.

- Kérlek, tedd különlegessé a szavaidat! - mondja az édesanya, miközben a könnyei megerednek.

Anita megosztja velünk, hogy a gyász lassan enyhült, amikor végre hazatérhetett Dorina, aki édesapjának mása, a kórházból. Azóta minden figyelem rá irányul. Mégis, amikor ikerbabakocsit lát, a szívét fájdalom tölti el. Imre hozzáteszi, hogy sosem volt boldogabb, mint amikor megtudta, hogy felesége gyermeket vár. A boldogságuk azonban még inkább fokozódott, amikor kiderült, hogy nem egy, hanem két kislány érkezik. Számos alkalommal tette fel magának a kérdést, hogy miért kellett éppen nekik megtapasztalniuk azt a fájdalmat, hogy az egyik babát elvesztették. Az édesapa nem titkolja, hogy a gyógyulás útja nehéz lesz a veszteségből, és hangsúlyozza, hogy nem szégyen, ha egy férfi néha könnyekre fakad.

Ahogy szokták mondani, a szépséget észrevenni nem csupán ajándék, hanem művészet is – a folytatás, a remény fénysugara, amely beragyogja a mindennapokat. Dorina érkezése igazi meglepetés volt, és ezért a szülők szívében hatalmas öröm és hálás izgalom él, hogy kisbabájuk van. Az életükbe lépett csöppnyi csoda új dimenziót nyitott meg számukra, és minden nap egy újabb kalandot ígér.

Tíz-tizenöt évvel ezelőtt, ha hasonló helyzet állt volna elő, valószínűleg egyik gyermekük sem élte volna meg a felnőttkort... De mára az orvostudomány csodálatos fejlődésen ment keresztül. Még a rendkívül korán, és rendkívül alacsony súllyal világra jött koraszülöttek is esélyt kapnak az életre. Az érsekújvári kórházról pedig csak elismeréssel beszélnek a családok, akiknek itt nyújtottak segítséget.

Lehetséges, hogy a Jóisten ezzel akarta ráébreszteni őket, hogy az élet nem csupán a munkáról szól, és hogy a pénz nem lehet az egyetlen cél.

Mindketten keményen dolgoztak, de most úgy döntöttek, hogy hátralépnek. Kettejük kapcsolata is jelentősen elmélyült, a nagyfiuk és barátnője pedig teljes szívvel imádják a kis csöppséget.

Dorina szinte elmerül a szeretet tengerében, hiszen mindenki örömmel adja tovább őt, mint egy különleges kincset. Annyi nehézségen ment már keresztül, hogy igazán csodálatra méltó, mennyire életvidám és energikus kislány lett belőle. Ha pedig létezik egy mennyország, amelyben sokan hiszünk, akkor ott Rebeka, a nővérkéje, mint egy őrangyal figyel rá, és óvja őt minden bajtól.