A koncert végéhez közeledve Hobo hirtelen eltűnt, mintha csak a színpad varázsa szippantotta volna el.

Hosszú, tömött sorokban ballagtak az emberek a sportaréna felé a mínusz 5 fokos februári hidegben. De mit sem számít mindez, hiszen a magyar könnyűzene fenegyereke, Földes László Hobo ad koncertet, nem is akármilyet, hiszen 80 éves lett.

Akárhogy is forgatjuk a dolgot, lenyűgöző, hogy valaki ennyi idősen még mindig aktívan koncertezik. Tavaly, amikor megláttam a plakátokat, azonnal meglepődtem: 2025 februárjában, 80 éves korában Hobo ismét nagykoncertet tervez! De nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen sokkoló hírek értek el. Már 2013-ban is megdöbbentem, amikor értesültem róla, hogy Yoko Ono, a legendás Beatles ötödik tagja, aki szinte elpusztíthatatlan, három órás koncertet adott Berlinben, ezzel ünnepelve a 80. születésnapját.

Te jó ég! Hogy lehet, hogy már 80 éves, és még mindig színpadon áll? – csaptam a homlokomra. Az igazság az, hogy a fizikai formátumú lemezeladások folyamatosan csökkennek, így nem meglepő, hogy az ezredforduló után a 70 feletti nyugati zenészek egyre inkább az élő előadásokat részesítik előnyben. Földes László 80. születésnapja és koncertje tehát, a kortárs legendák turnéinak fényében, egyáltalán nem volt meglepő. Ráadásul ismét egy stadiont töltött meg lelkes rajongókkal.

Mindjárt jön a koncert is, de előtte még annyit, hogy Hobo munkásságát 1979 óta követem nyomon. Egy évvel korábban alakult a Hobo Blues Band, de igazán 1979 nyarán futott be idehaza, amikor a Kisstadionban a svájci Krokus és az Omega előzenekaraként játszottak. Azt nem láttam, viszont 1979 őszén elvittek katonának. Akkoriban, akit felvettek az egyetemre, azoknak a tanulmányok megkezdése előtt egy évet a seregben kellett szolgálni. Hát, így utólag már szívesen kihagytam volna azt a 12 hónapot. A bölcsészhallgatókat és a színművészetiseket akkoriban Hódmezővásárhelyre vitték, ahol a laktanya gépesített lövészezredébe osztottak be bennünket.

Nagyon ritkán lehetett hazamenni, és hát Budapest és Hódmezővásárhely akkoriban vonaton egy kiborító félnapos utazást jelentett. Egyik szombaton a század váratlanul kimenőt kapott. Ez azt jelentette, hogy este hattól 10-ig kimehettünk a városba körülnézni.

- kérdezték többen, míg az egyikük ki nem szúrta a házfalon a kis plakátot, hogy este 7-től HBB koncert lesz a művelődési házban. Jobb javaslat nem érkezett, így bevonultunk a koncertnek otthont adó műintézménybe.

A klasszikus felállásban dübörgő HBB magával ragadta a szakasznyi katonát, akik néhány üveges kőbányai sör hatására felbátorodva, hangosan énekelték a fülbemászó, könnyen skandálható refréneket. Hobo és Deák Bill Gyula lenyűgöző színpadi show-t varázsoltak, amely során a turné folyamán olyan későbbi slágereket is bemutattak, mint a Hey Joe!, a Leples bitang, a Rózsadomb blues, a Ki vagyok én?, illetve a Középeurópai Hobo Blues II., amely végül az 1980-as debütáló album névadó dalává vált. Az este igazi zenei ünneppé alakult, ahol a közönség és a művészek közötti kapcsolat szinte tapintható volt.

Térjünk vissza a Papp László Sportarénába! Hihetetlen tömeg gyűlt össze a bejáratnál, és nem meglepő, hogy a 50 és 60 feletti korosztály tagjai ismét elővették a szekrény mélyén rejtőző, régóta nem viselt, szegecses bőrdzsekijeiket. A tömegben időnként felfedezhettünk politikai ismertségeket is, és amikor a közösségi média hullámain körbejárt a hír, kiderült, hogy Orbán Viktor is ott volt a koncerten. Ez különösen figyelemre méltó, hiszen míg a kormányfő fociszenvedélye köztudott, a zenéről eddig nem sokat tudtunk róla.

Ki vagyok én? - hörögte fel Hobo nyitásként, 10 perc csúszás után a színpadon, amely fölött egy hatosztatú kivetítő tette színesebbé és követhetőbbé, hogy mi is történik a színpadon. A 45-ös blues című számhoz döbbenetesen erős, archív, a II. világháború pusztításait és az annak nyomán beköszöntő nyomort dokumentáló álló- és mozgóképek töltötték meg a kivetítőt, hogy aztán elmúljon a rosszkedvünk, és feldübörögjön a Rolling Stones Blues.

Az 1982 óta klasszikus Oly sokáig voltunk lenn aztán tényleg felrázta a tömeget, ezt pedig csak erősítette személyes kedvencem a Vadászat lemezről, A hajtók dala. A Papp László küzdőterén - írdd és mondd - egy gombostűt nem lehetett leejteni, annyian voltak, és ennél a dalnál aztán felrobbant az addig tisztelettel dúdolgató tömeg.

Bár csupán egy aprócska részlet, mégis újra megjelent az elmúlt évtizedek irodalmi utazása. Ezúttal nem Viszockij, Ady Endre, Villon, Faludy György vagy Allen Ginsberg zenés költeményein keresztül, hanem József Attila szelleme elevenedett meg az „Az ám, hazám!” című dallam révén.

A videóbetét, amely a számot kísérte, nem mentes az áthallásoktól. A kivetítőn egy tenger hullámzott, ami nyilvánvalóan Magyarországot szimbolizálta, és hajók folytak rajta ide-oda. A hajók irányítása nem kis feladat, ezt mindannyian tudjuk. De ki is irányítja őket? Ahogy egymás után érkeztek a képre az elmúlt három és fél évtized kormányai, illetve kormánykoalíciói, mindegyik hajót stilizált árbócok díszítették, amelyeken a pártok logói büszkén lobogtak. Az ábrázolás jól tükrözte a jelenlegi, ingatag politikai tájat, hiszen az utolsó hajón a Tisza Párt emblémája tűnt fel.

Hobo igazán kihívások elé állította zenészeit, akik minden erejüket latba vetették a szólók megformálásában. Különösen emlékezetes pillanatok voltak ezek az 1988-as Csavargók könyve LP-ről előkerült Másik Magyarország és a Blues Jim Morrisonnak című számokban. A Circus Hungaricus koncepciólemezén hallható Késő van már dal visszarepít minket a HBB aranykorába, hiszen bár a dal 2009-ben készült, amikor a Hobo Blues Band még aktívan működött, nem a zenekar tagjaival rögzítette.

A koncertből lefutott már 70 perc, amikor a roadok behoztak a színpadra három széket, a középsőre Hobo ült. Megvárta, míg elül a zaj, majd elmesélte, hogy még mindig vannak tervei, olyanok is, amelyek éppen mostanában valósultak meg, hiszen nemrégiben mutatták be a Nemzeti Színházban Medvevára című zenés művét. Ahogy a nehezen besorolható műfajról a bemutatót recenzáló kolléganőm írta:

A legfrissebb alkotása egy különleges bábjátéknak tűnik, de valójában inkább egy koncert, mégis koncertnek is alig nevezhető. Színpadi előadás, amelyben a pantomim és a stand-up elemei keverednek, sőt, egy bohóc magánszámának szelleme is ott lebeg a levegőben, mindezt társakkal kiegészítve.