Gombás Katalin „Zöld és fekete” című műve egy színpompás utazás a természet és az emberi lélek mélységeibe. A zöld szín a frissességet és az életet szimbolizálja, míg a fekete a titkokat és a rejtélyeket hordozza. A két szín összefonódása egy olyan világo
Arbequina, Kalamata, Manzanilla... Épp háttérmunkát végzek a következő művemhez. Mióta az eszemet tudom, szeretem a zöldségeket és gyümölcsöket. Gyerekként szájtátva figyeltem, ahogy reggelente az öreg Beppo kinyitja a kis üzletét. Kivesz egy almát az egyik rekeszből, ruhájába törölve kifényesíti, az articsókákat messzebb húzza az olajbogyóktól és spenótot rak közéjük, ami kiemeli a szépségüket. Arra vágytam, hogy örökbe fogadjon, és én vihessem tovább a boltot, így nem kellett volna apám büdös birkái után kajtatnom. De Beppo cserben hagyott, elvette a bajszos Luisát, aki két olyan ronda gyereket szült neki, hogy elriasztották a vevőket. Ekkor értettem meg az esztétikum fontosságát.
Fedezzük fel együtt az olajbogyó csodáját! Tökéletes formájuk és harmonikus arányuk mindenkit lenyűgöz. Castelvetrano, Perenzana, Nociara – mindegyik egy-egy gyönyörű történet, amit a természet mesél el. Tudom, hogy tápértékük és egészségügyi előnyeik fontosak, de számomra az olajbogyók sokkal többet jelentenek. Ők az isteni teremtés megtestesülései, a kozmikus rend földi lenyomatai. Könnyen észrevehetjük a párhuzamot az olajbogyók és az élet között. Amikor elérik a megfelelő érési szintet, a magjuk szinte kiugrik a húsukból, ahogy én is kiszabadultam apám árnyékából tizenöt évesen, végleg hátrahagyva a birkaszagot, hogy az életemet a szépség és a művészet magasztalásának szenteljem. A művészeti iskolában mindenki Krisztusokat és Madonnákat festett, én pedig paprikákat, gránátalmákat és természetesen olajbogyókat. Zöldek, lilák, feketék – hosszúkásak, gömbölyűek. Feszes húsúak, ráncosak, töppedtek. Olyan sokszínűek, mint maga az élet. A művész sorsa nem könnyű, de ha kitart, végül az áhított gyümölcs is lehullik az ölébe, akárcsak az olíva az első fagy után.
A világ végre kezd ráébredni a munkám valódi értékére. A "Béke az olajfák alatt" program keretében az olajbogyóim elárasztják az ország minden szegletét. Leccino, Taggiasca, Mollar de Cieza... ezek a fajták minden múzeum polcait díszítik majd, és a látogatók ezrei csodálják őket Milánótól Palermóig. Én pedig a tananyagok részévé válok. Sokan azt mondják, hogy modern vagyok, de ezt határozottan elutasítom. A modern művészet híres mottója szerint ha valaki a Colosseum elé tesz, az büntetendő, de ha körbe is keríti, az már művészet. Én ennél sokkal kifinomultabb vagyok: egyrészt a Colosseum már elcsépelt, másrészt nincs olyan művészi alkotás, ami versenyre kelhet az olajbogyóba zárt univerzumnak a tökéletességével.
A római polgármester asszony személyesen keresett meg, hogy a fővárosban is szükség lenne egy olajágra három bogyóval. Az Angyalvárba kerülök, Hadrianus császár szomszédságába. Gaeta, Sivigliana, Cerignola... Hosszan töprengtem, melyik bogyót válasszam, hiszen fontos az üzenet és a mögöttes szimbólum. A vizuális művészetben, ellentétben más művészeti ágakkal, mint például az irodalom, nincs helye a felületes megközelítéseknek. Ha valami üres vagy súlytalan, a művészet önmagától elveti, akárcsak az olajbogyóból, amikor a mag kiemelkedik. Régóta foglalkoztat a gondolat, hogy a mag az olajbogyó elengedhetetlen része, köré épül az élet. Fogyasztás előtt azonban eltávolítjuk, ahogyan saját anyánkat sem ehetjük meg. De a mag nyoma örökre ott marad a bogyóban, akárcsak a szülő hatása a gyermekben. Az elválás mindkét esetben fájdalmas, ám míg a szülő-gyermek kapcsolat fájdalmát számtalan művész megörökítette, az olajbogyótól megfosztott mag fájdalmát még senki sem tudta kifejezni. Ennek a fájdalomnak a megörökítése az én valódi életcélom, és ha elkészül, Az olíva sikolya címet adom neki. Ez lesz életem mesterműve, az én Guernicám.
A római kiállításhoz végül a Nera di Gaetát választottam. Piszkosfekete, de nagyon édes. A színe egyszerre utal a főváros légszennyezettségére és arra, hogy a városi lét bemocskolja az ott élők lelkét. A szín és az íz közötti kontraszt leképezi a nagyvárosi élet ambivalenciáját, a gömbölyű, már-már luftballonszerű forma szimbolizálja a jóléti társadalmak gazdagságát, ámde annak illékony voltát is.
A nehézség ott kezdődött, hogy a polgármester asszony sokallotta az árat, alkudozott, hogy legyen inkább csak egy bogyó. Mivel így az egész koncepció borult volna, kénytelen voltam kijátszani a valláskártyát: három olajbogyó egyenlő szentháromság. Egy keresztény országban ez nem mellékes szempont. Miután megegyeztünk, újabb javaslattal állt elő. Zavarta, hogy fekete olajbogyót választottam, szerinte a zöld jobban beleillik a városképbe. Azzal érveltem, hogy a Nera di Gaeta igazi helyi különlegesség, amit Vergilius is megörökített az Aeneisben. Erről még sosem hallott, Vergilius is csak derengett neki. Hiába, félművelt, mint annyian, de nincs mit tenni, nála van a pénzesláda kulcsa. A jó hír, hogy a műveimben elrejtett szimbólumok tudat alatt azokra is hatnak, akik nem értik őket, így a polgármester asszony is részesülhet jótéteményeikből.
A megvalósítás során hiba csúszott a gépezetbe: rossz paraméreteket kaptam a helyszínről, így az olajág kissé túlméretezett lett. Az Angyalvár igazgatója aggódott, hogy nagyobb lesz, mint az angyalszobor, ami mellé kerülni fog, és megkérdezte, le tudom-e kaparni belőle a felesleget. Megnyugtattam, hogy nem szégyen, ha valami nagy méretű, és mielőtt erkölcsrendészetért kiáltott volna, a zöldségekkel érveltem. Ha egy cukkini héját lehántjuk, alig marad ehető rész, a kis méretű tök faragása pedig egyenesen balesetveszélyes. Végül is így a gyengénlátók sem maradnak ki az élményből, egyezett bele, és a friss festéssel mit sem törődve megsimogatta az egyik másfél méteres olívát. Két napomba telt kijavítani.
A megnyitóra hatalmas tömeg gyűlt össze, a polgármester asszony pedig zöld-fekete ruhában tündökölt, miközben a beszédében furcsa zagyvaságokat szőtt össze. Felmerült bennem, hogy talán valamilyen titkos szimbolikát rejteget, mert míg a vendégek egyetértően bólogattak, én képtelen voltam kitalálni, hogy mit is akar mondani. A beszéd végén együtt lerántottuk a zöld-fekete leplet a műről, ami a délutáni fényben varázslatosan ragyogott, az angyal mellette pedig kicsit avíttnak tűnt. Kattogtak a fényképezőgépek, a meghívottak pedig olyan kijelentésekkel bombáztak, mint hogy én vagyok az olasz Jeff Koons, és tudják, kinek állítok emléket ezzel az alkotással. Kíváncsi lettem volna, hogy ki lehetett az, akire gondoltak, hiszen a tiszteletadásról a katonaság után már leszoktam. Éjfél után a fogadás hangulata teljesen megváltozott: az igazgató a polgármester asszony cipőjéből kortyolt a zöldre festett Aperolból, míg egy kissé illuminált vendég megpróbálta megkóstolni a kiállított műtárgyat, így a későbbiekben testemmel védtem az olajbogyókat a váratlan támadásoktól.
A másnapi hurrikánra senki sem számított. Amikor a rádió közölte, hogy az évszázad vihara közeleg, szívem hevesen dobbant, és azonnal felhívtam az igazgatót. Együtt indultunk el, de mindketten elkéstünk: az olajbogyók úgy száguldoztak lefelé a rámpán Hadrianus sírboltja felé, hogy esélyünk sem volt úrrá lenni a helyzeten. Másnap az újságok címlapján ott volt a képem, ahogy futok, a zöld selyemsálam a nyakamban lobog. Volt, aki művészi produkcióról beszélt, mások a kreativitásomat dicsérték. Nem kértem helyesbítést, hiszen csak kevesen tudtuk, hogy a szituáció teljesen spontán volt. Azóta folyamatosan cseng a telefonom, itthonról és külföldről is hívnak, és a megbízások egyre csak jönnek. Egyetlen fájdalmam, hogy az esetről készült beszámoló a La Repubblica lapján Az olíva sikolya címet kapta, ezzel tönkretéve életem még meg sem született főművét, az én Guernicámat.
