Fényes jövő várhat az olasz gazdaságra, amennyiben a jelenlegi növekedés lendülete továbbra is megmarad. A mostani fellendülés kulcsszerepet játszik abban, hogy Olaszország ismét a nemzetközi gazdasági színtér meghatározó szereplőjévé váljon.

Olaszország az elmúlt években megdöbbentő gazdasági teljesítménnyel rukkolt elő, ami sok elemzőt arra indított, hogy a "olasz gazdasági csoda" fogalmát emlegesse, jelezve a közel egy évtizede tartó stagnálás végérvényes lezárását. A dél-európai ország a 2008-as globális pénzügyi válság egyik legnagyobb áldozataként lépett színre a nyugati fejlett gazdaságok között. Olaszország nem csupán a nemzetközi összehasonlításban kiemelkedő területi egyenlőtlenségekkel, hanem alacsony munkaerő-termelékenységgel, folyamatos kivándorlással és a lakosság alacsony képzettségi szintjével is meg kellett küzdenie. Ráadásul a GDP-arányos államadósság és a kamatterhek drámai emelkedése is komoly kihívást jelentett a gazdaság számára. A 2020-as világjárvány következményeként Olaszország a G7-es országok között - a brit visszaesést követően - a legnagyobb gazdasági zuhanást szenvedte el. Az ezt követő gyors fellendülés és a kormányzat által bevezetett, sok szempontból fenntarthatatlan gazdaságélénkítő intézkedések jelentős szerepet játszottak az utóbbi évek figyelemre méltó, de egyre inkább stagnálásra utaló gazdasági növekedésében. Az olasz gazdaság strukturális problémái azonban továbbra is megoldatlanul állnak a politikai döntéshozók előtt, és a közeljövő egyik kulcsfontosságú kérdése, hogy Giorgia Meloni képes lesz-e megfordítani a kedvezőtlen tendenciákat, és Olaszország valóban kivétellé válhat-e az egyre versenyképtelenebbé váló európai gazdaságok sorában.

Olaszország huszadik századi gazdaságtörténetének egyik legemlékezetesebb, ugyanakkor keserédes pillanata 1987-ben következett be, amikor a világ hatodik legnagyobb gazdaságával rendelkező ország beelőzte Nagy-Britanniát egy főre jutó nominális GDP tekintetében. Ezt az eseményt a korabeli olasz sajtó „il sorpasso”-ként, azaz „beelőzésként” emlegette. Akkoriban Olaszország gazdasági teljesítménye a kínai gazdaság méretének közel háromszorosát tette ki, és az Egyesült Államok gazdaságának mintegy 15%-át képviselte. A siker azonban nem volt felhőtlen, hiszen az ország nyolcvanas évekbeli kiemelkedő gazdasági növekedését nagyrészt a kormányzati költekezés táplálta, ami drámai módon növelte az államadósságot. 1980 és 1994 között a GDP-arányos államadósság megduplázódott, 59%-ról 129%-ra emelkedett. Az adósságspirál végletekig fokozódott, és a kilencvenes évek elejére Olaszország Európa egyik legjobban eladósodott országává vált, így a gazdasági bravúr keserű utóíze sokáig érezhető maradt.

A gazdaságpolitikai irányváltást alapvetően a politikai rendszer radikális átalakulása indította el. A korábban meghatározó kereszténydemokrata és szocialista pártok bukása, a Tiszta Kezek nyomozások sorozata, valamint az eurózónához való csatlakozásra irányuló törekvések mind hozzájárultak ehhez a változáshoz. A régi pártok eltűnése lehetőséget teremtett az új politikai erők számára, hogy pártokon átívelő konszenzust alakítsanak ki, amely a fiskális helyzet javítását célozta meg. A kilencvenes évek második felében tapasztalható beruházási ráta, export és munkaerő-termelékenység növekedése számottevő gazdasági fejlődést hozott magával. A fokozódó költségvetési fegyelem révén Olaszország államadóssága a GDP-hez viszonyítva körülbelül 109 százalékra csökkent az évtized végére, míg a GDP-arányos kamatkiadások feleződtek, 12 százalékról 6 százalékra. Olaszország egy rövid időre újjáéledt.

A kilencvenes évek dinamikus fejlődése az ezredforduló környékén megtorpanni látszott. A külkereskedelem által hajtott növekedés stagnálásba süllyedt, és Olaszország folyó fizetési mérlege deficitbe került. A munkaerő-termelékenység sem mutatott érdemi javulást az ezredforduló és a válságot előidéző 2008-as év között. Miközben a 2001-ben hivatalba lépő Berlusconi-kormány stabilitást igyekezett vinni a hírhedten ingatag olasz politikai színtérbe, a fiskális fegyelem nem kapott akkora hangsúlyt, mint az azt megelőző évtizedben. Ennek következményeként Olaszország a GDP-jének több mint száz százalékát kitevő államadóssággal nézett szembe a globális pénzügyi válság és az eurózóna krízise előtt.

A 2008-2009-es globális pénzügyi válság legnagyobb elszenvedője egyértelműen Olaszország volt a G7-es országok sorában. Bár a 2009-es évben mind Németország, mind Japán súlyosabb visszaesést szenvedett el, a visszapattanás üteme a következő évben Olaszország esetében volt a legalacsonyabb. Az eurozóna 2012-ben kibontakozó és 2013-ban csúcsosodó válságát szintén az olaszok szenvedték meg a leginkább. A csoport legnagyobb mértékű visszaesését a leglassabb kilábalás követte. Olaszország azóta is a G7-es csoport leggyengébben teljesítő állama.

A költségvetési hiány halmozódása, kiegészülve az igen gyenge növekedéssel ahhoz vezetett, hogy az olasz GDP arányos államadósság 2019-re meghaladta a rossz emlékeket idéző 1992-es szintjét. Míg az olasz egy főre jutó GDP 2009-ben közel megegyezett az eurozóna átlagával, 2019-re mindössze annak közel 85 százaléka volt. Az ország nem tudott élni a kapitalizmus történetének egyik legnagyobb konjunktúrájával, a 2010-es évek gazdasági értelemben egyértelműen elveszett évtizedet jelentenek Olaszország számára.