Ez nem a jövő: egy savas eső zuhatagában száguldani a radioaktív autópályán.

A fiúk új, ismeretlen tájakra merészkedtek, miközben legendás Adidas Gazelle tornacipőikben lépdeltek.

Andrew Eldritch a "Black Planet" című dalban a tudat határvonalán való létezésről énekel, arról, hogy milyen érzés kívül maradni az emlékeken és a gondolatokon. A The Sisters of Mercy 40 évvel ezelőtt indította el pályafutását a legendás "First and Last and Always" albummal, amely most díszdobozos kiadásban érkezik meg hozzánk. Ezért nem meglepő, hogy a dal és az album emlékezetünkben egyaránt élénken él, és újra felfedezhetjük őket az idő múlásával.

A Black Planet üzenete ma is éppoly releváns, mint négy évtizeddel ezelőtt. A történet egy sötétségbe burkolózó Európáról mesél, ahol Eldritch a 101-es autópályán száguld, savas eső csöpögésének kíséretében, míg a háttérben egy nukleáris katasztrófa réme leselkedik. A naplemente felé haladva a jövője és az emberiség sorsa egyaránt kétségessé válik.

Mi változott az eltelt negyven év alatt? Nos, számos dolog. A First and Last and Always, a goth-rock egyik legkiemelkedőbb albuma, vitát generálhat arról, hogy valóban a legjobb-e a maga nemében (a mi véleményünk határozottan igennel válaszol erre), de egy dologban nincs vita: a The Sisters of Mercy debütáló LP-je a műfaj alapköve, amely sok alműfaj, köztük a goth-metal szentírásaként is funkcionál.

A Velvet Undergroundot egy különös diszkóhangzásba átformáló The Sisters of Mercy óriási hatással volt a rockzene világára. Az 1985-ös albumuk nyomán olyan alműfajok születtek, mint a dark szintipop, amelynek példájaként a Xymox életművét emelhetjük ki. Ráadásul nélkülük valószínűleg a F.O. System sem létezett volna, hiszen ez a zenekar a Fekete Lyuk-korszak legsikeresebb hazai formációjának számított.

Most, hogy a legendás lemez már 40 évvel a megjelenése után ünnepel, és az Elektra kiadó is 75 éves jubileumát üli, igazán különleges kiadást kapott. A díszdoboz elegáns csomagolásban érkezik, a korongok pedig egy lenyűgöző márványhatású, vörös és fekete színkombinációban tündökölnek. De ez még nem minden: a kiadvány nemcsak a főművet tartalmazza, hanem a nyolcvanas évek közepén készült három maxi lemezt is, melyek között olyan dalok találhatók, mint a Poison Door és az On the Wire – ezek a számok méltó társai a First and Last and Always dalainak.

Az album a melankolikus pop zenei világának igazi óriása, és talán akadnak, akik szeretnék elkerülni a mögöttes valóságot: a készítése körüli zűrzavar annyira felforgató volt, hogy még a megemlítése is csökkentheti az élmény mélységét. Valójában szinte csodának számít, hogy egyáltalán napvilágot látott, hiszen a zenekar tagjai között olyan feszültség uralkodott, hogy Andrew Eldritch énekes gyűlölt mindenkit, és viszont senki sem táplált különösebb szimpátiát iránta.

Szétváltak, nem sokkal azután, hogy az album 1985 márciusában megjelent. Először Ben Gunn távozott, még 1983-ban, a zenekar első amerikai turnéja után, amit azzal indokolt, hogy a The Sisters Of Mercy azzá vált, amit parodizálni akart. És valóban nem lehetett komolyan venni a cowboy kalapot a pilóta napszemüveggel, és a színpadot elborító szárazjeges füstöt, amit 1985-ben már az Omega is cikinek tartott.

Wayne Hussey, a Dead or Alive egykori gitárosa érkezett a színpadra, ami különös fordulatot jelentett a zenekar életében. Ekkoriban a Dead or Alive még egy goth-hatású poszt-punk rockzenekar volt, melynek hangzását a sötét, melankolikus dallamok és az erőteljes gitárjáték határozta meg. Hussey távozása után azonban a zenekar merész irányváltásra szánta el magát, és csatlakozott az eurodiszkó hullámhoz. Ekkor született meg az ikonikus sláger, a „You Spin Me Round (Like a Record)”, amely a korszak egyik legnagyobb zenei blöffjévé vált, és a popzene történetének meghatározó pillanatait idézi fel.

Hussey érkezése új színt és mélységet vitt a zenekar atmoszférikus, ámde kissé egysíkú hangzásába. Ami a leglényegesebb, hogy az album tíz dalából négynek ő a szerzője, kettőnek pedig társszerzője, így bátran állíthatjuk, hogy ez a jelentős zenei fejlődés nagyrészt neki köszönhető. Nem meglepő tehát, hogy amikor 1986-ban bemutatkozik a Mission néven, sokkal nagyobb sikereket ér el, mint amilyenekről a The Sisters of Mercy valaha is álmodott.

Ugyanakkor meglepő módon az album kislemezei nem kerültek be a Top 40-be, ami Andrew Eldritch nehéz természete mellett csak fokozta a zenekari tagok közötti feszültséget. És ez a sikertelenség akkor is érthetetlen, ha a nyolcvanas évek közepe a pop egyik fénykora, olyan lemezekkel, mint a The Smiths Queen is Deadje, a The Jesus and Mary Chain Psychocandyje, a Simple Minds Once Upon a Time-ja, a Damned hasonló hangfekvésben készült Phantasmagoriája, és a The Cure The Head on the Doorja.

A "First and Last and Always" albumával a zenekar végre megvalósította a korábbi kiadványok által sugallt ígéreteket. Ez az album a sötét hangulat megteremtésének egyik legismertebb alkotása, amelyet a merészebb kisvárosi diszkókban is lejátszottak, felvonultatva a "Walk Away"-t a Silent Circle "Touch in the Night" és a C.C. Catch "I Can Lose My Heart Tonight" között.

Eldritch - ahogy szinte mindent -, a The Cure-al is dolgozó David Allen produceri munkáját is leszólta, pedig az album igazi referenciamunka, megmutatja az elképesztő minőségi ugrást a zenekar korábbi teljesítményéhez képest. Nemcsak hogy teltebb, rétegzettebb lett a hangzás, de a gitárok közötti interakció is egy érett, magabiztos zenekart mutat.

A "First and Last and Always" album a brit albumlistán a 13. helyen végzett, de a siker ellenére, amely jelentős lökést adott a zenekarnak, az album megjelenését követően alig néhány héttel Gary Marx távozott. Őt hamarosan Craig Adams követte, végül pedig Wayne Hussey is elhagyta a zenekart, amelyet egy anfetaminfüggő, összeférhetetlen és végletekig önző énekes irányított. Mielőtt bejelentették volna a klasszikus felállású The Sisters of Mercy feloszlását, Eldritch szándékában állt, hogy feldolgozza az ABBA "Gimme Gimme Gimme" című dalát, amely egyfajta bűnös élvezetet jelentett számára.

Eldritchre is állt a pop egyik alapigazsága: mennél kevesebbet tudsz az idoljaidról, annál jobban élvezed a zenéjüket. Az album a pszichedelikus pompájával, komor méltóságával, és ellenállhatatlan dallamaival, tökéletes rockhimnuszaival (Black Planet, Walk Away, Marian, Nine While Nine, Some Kind of Stranger), a goth rock királyságának koronázó ékszere.