Az 1970-es Tiszai áradás idején egy nemzet összefogott, hogy megóvja mindazt, ami még menthető volt. Az emberek karöltve dolgoztak, hogy szembenézzenek a természeti csapással, és közösen próbálták enyhíteni a katasztrófa következményeit. E rendkívüli össz

55 évvel ezelőtt, 1970 tavaszán az Alföld lakói egy olyan katasztrófával néztek szembe, amelyre addig sosem volt példa. A Tisza és mellékfolyói kiléptek medrükből, és az évszázad egyik legpusztítóbb árvízét zúdították a térségre. Települések tucatjai kerültek veszélybe, emberek ezrei kényszerültek otthonaik elhagyására, miközben az egész ország hősies összefogásra mobilizálódott. A természet erejének megpróbáltatása és az emberi kitartás összefonódása máig élénken él azok emlékezetében, akik átélték ezt a drámai eseményt.

1970 májusában a hetek óta tartó esőzések következtében a folyók szinte felszínre törtek, mintha megvadultak volna. A Tisza vízgyűjtő területein soha nem látott mennyiségű csapadék zúdult le, míg a hóolvadás csak tovább fokozta a problémát. A folyó szintje napról napra emelkedett, és a gátak képtelenek voltak elviselni a rájuk nehezedő óriási terhet. A legsúlyosabb árvízi helyzet Szolnoknál, Mindszentnél, Csongrádnál, Szegednél és Szentes környékén alakult ki, ahol a helyi lakosság élete komoly veszélybe került. Ez a katasztrófa, amely az 1879-es szegedi áradás óta a legnagyobb volt, mély nyomot hagyott a térség emlékezetében.

Mindenki egyesült a nehéz időkben.

A veszélyhelyzetre példátlan gyorsasággal reagáltak. Katonák, vízügyi szakemberek, önkéntesek és helyiek egyaránt részt vettek a védekezésben. Éjjel-nappal homokzsákokat töltöttek, ideiglenes gátakat építettek, mentették az embereket és az állatokat. Volt, aki csónakkal szállította a betegeket a legközelebbi kórházig, mások az utolsó pillanatban menekítették ki szeretteiket a vízzel körülzárt házakból.

"Ha most feladjuk, mindennek vége!"

A visszaemlékezők szavai alapján akadtak olyan pillanatok, amikor úgy tűnt, a természet diadalmaskodik: gátak roppantak meg, házak dőltek romba, falvak merültek el a vízben. De az emberek nem estek kétségbe. Egy napon egy idős férfi hangosan kiáltott a védekező tömeghez: "Ha most feladjuk, mindennek vége!" - és ezzel a mondattal új erőre kaptak a következő napokban.

Az árvíz után új erőre kaptunk.

Bár a károk rendkívül súlyosak voltak - több mint százezer embert kellett evakuálni, és ezrek maradtak otthon nélkül -, a mentési erőfeszítések eredményesnek bizonyultak. A tragédia ugyanakkor tanulságokat is hozott: a gátakat megerősítették, az árvízvédelmi rendszerek modernizálására került sor, és országos összefogás indult a helyreállítás érdekében.

Az 1970-es árvíz nem csupán természeti katasztrófa volt, hanem egy korszakos próbatétel, amely megmutatta a magyar emberek erejét, szívósságát és összetartását. Azok, akik ott voltak, ma is könnyezve mesélnek róla. Nemcsak a pusztításra, hanem a hősiességre, a szolidaritásra és azokra az ismeretlen emberekre, akik kéz a kézben harcoltak a Tiszával - és legyőzték.