Törökország területén lenyűgöző bronzkori textíliákra bukkantak, amelyek rendkívül jó állapotban maradtak fenn.

Beycesultan Höyük egy rendkívül jelentős ősi település, amely a kőkorszaktól a vaskorig folyamatosan lakott volt, ami különleges lehetőségeket kínál a nyugat-anatóliai bronzkori kultúrák alaposabb megértéséhez. Az ankarai Brit Intézet és az Ege Egyetem kutatói nemrégiben végzett ásatásai során olyan meglepő felfedezéseket tettek, mint a szokatlanul jól megőrzött textíliák. Ezek a textilek a terület ötödik rétegéből származnak, és az i. e. 1750 és 1650 közötti időszakra datálhatók. Az ősi anyagok kiváló állapota főként a részleges elszenesedésnek köszönhető, amely lehetővé tette a mikroszkopikus részletek megőrzését. Ezen kívül a textíliák fémtárgyakkal is összekapcsolódnak, ami hozzájárult a részleges megkövesedésükhöz.

Bronzkori textil egy szeglete

A felfedezés mögött az Ebru Aykol és Antoinette Rast-Eicher vezette kutatócsapat áll. Rast-Eicher, aki neves régészeti textilszakértő, a leletek alapos elemzéséért volt felelős. Ő az, aki azonosította, hogy a minták a naalbinding technikával készültek, amely magyarul öltéses kötést jelent. E technika lényege, hogy egyetlen szál segítségével, egy tű révén, összekapcsolt hurkokat alakítanak ki. A felfedezés jelentősége abban rejlik, hogy ezek a töredékek Anatóliában az öltéses kötés legkorábbi dokumentált bizonyítékai, így újabb információkkal szolgálnak e technika időbeli és földrajzi elterjedéséről. Eddig a naalkötés legkorábbi példányai Izrael és Egyiptom neolitikus korszakából származtak. Az új lelet bizonyítja, hogy a technikát már a Kr. e. második évezred közepén alkalmazták a térségben, esetleg egy olyan helyi textilhagyomány keretein belül, amely a kulturális innovációt és a közel-keleti örökséget ötvözte.

A kutatócsoport a nagy teljesítményű folyadékkromatográfia-masszaspektrometria (HPLC-MS) módszerét alkalmazta a leletekben fellelhető színezékek részletes elemzésére. Az elemzés eredményei egyértelműen az indigotin és az indirubin jelenlétét mutatták ki, amelyek az indigóban megtalálható két alapvető vegyület. Ez megerősíti, hogy a textíliák festéséhez természetes indigót használtak, amely valószínűleg az Isatis tinctoria növényből, vagy egy közeli, vadon élő rokonfajból származik. Érdemes megemlíteni, hogy az Isatis tinctoria, más néven festő csülleng, egykor népszerű volt hazánkban kékfestőként, de ma már védett növényként szerepel.

A festő csüllengje egy különleges eszköz, amely a művészet világában varázslatos lehetőségeket kínál. Ez a kis, de hatékony segédeszköz lehetővé teszi a színek és formák egyedi keverését, miközben a művész kreatív kifejezőerejét is tükrözi. A csülleng használata során a festő új dimenziókat fedezhet fel, hiszen a színek játékos összekapcsolása és az ecsetvonások szabad szárnyalása egyedülálló alkotásokat eredményezhet. Minden egyes ecsetvonás mögött egy történet rejlik, melyet a csülleng segítségével mesélhet el a művész.

Ennek a pigmentnek az azonosítása különösen fontos, mivel korábban nem volt bizonyíték arra, hogy a bronzkorban használták volna Anatóliában. Az indigó alkalmazása nemcsak kifinomult technikai tudást feltételez, de a kék szín bizonyos szimbolikus vagy esztétikai értékére is utal a helyi kultúrában. Ez a felfedezés újrafogalmazza a festési ismeretek és technológiák ókori világbeli elterjedésével kapcsolatos elméleteket, mivel az indigót nagyra becsültek.

A fonatlan szálak jelenléte a kész textiltöredékek mellett arra utal, hogy a gyártás helyben történhetett. A gyapjúszálak minőségéből az látszik, hogy a szövők fejlett technikai készségekkel rendelkeztek az anyag kiválasztása, előkészítése és festése terén. Ez megerősíti azt a feltevést, hogy Beycesultan, amellett, hogy városi település volt, egyúttal speciális kézművesipari központként is működött. Az indigó használata és a naalkötés gyakorlata olyan régiókkal való cserehálózatokon keresztül juthatott el Nyugat-Anatóliába, mint Levante vagy Egyiptom, ahol ezek a technikák már ismertek voltak. Ez a megállapítás viszont új kérdéseket vet fel Anatólia kelet és nyugat közötti kulturális közvetítő szerepével kapcsolatban is.

A textiltöredékek erőteljes használatának nyomai arra utalnak, hogy ezek valószínűleg funkcionális ruhadarabokhoz - például kalapokhoz, zoknikhoz vagy kesztyűkhöz - tartoztak. Azonban a drága indigófesték jelenléte arra enged következtetni, hogy ezeket a darabokat a magas társadalmi státuszú egyének viselték. Ez a ruházat szimbolikus dimenziója megerősíti azt az elképzelést, hogy a bronzkori társadalmakban a textíliák nem csupán praktikus célt szolgáltak, hanem a vizuális kommunikáció eszközeiként is funkcionáltak, kifejezve a hierarchiát, az identitást és a társadalmi kapcsolatok bonyolultságát.