Az Észak-Erdélyben és a Partiumban elhelyezkedő művészeti oázis egy különleges hely, ahol a kreatív szellemek találkoznak és inspirációt merítenek a festői tájból. Ezt a varázslatos szigetet a helyi kultúra gazdagsága és a művészetek iránti szenvedély jel

Nagybánya története a 13. század második felére nyúlik vissza, amikor is a király által betelepített német bányászok és aranymosók megalapították ezt a virágzó települést. Az első írásos említés 1327-ből származik, amikor Zazarbányaként kerül a dokumentumokba. Ezt követően egyre több forrás támasztja alá a település fejlődését, és 1329-re már városként említik Zazarbánya ikertestvérét, Asszonypatakát. Ekkoriban a két település közös bírával rendelkezett, de valószínűleg külön templomok is álltak a területükön. Nagy Lajos király 1347-ben megerősítette a Rivulus Dominarum és Zazarbánya közötti szövetség privilégiumait, amely az oklevélben a város templomára is utal.

Evlija Cselebi Nagybánya váráról szóló feljegyzései

Várad eleste után, 1661-ben Nagybánya, együtt Felsőbányával, tízezer tallér ellenében biztosította szabadságát a török hódítók elől.

Evlija Cselebi a török csapatokkal 1661. augusztus 4-én érkezett Nagybánya várához, amelyet Nikbánezsder várának nevezett, mert amint mondja:

"...foglyaink között olyan pletykák terjedtek el, hogy Ádsemország földjén, Nemucseher gyermekei közül, Mikbán, a jó király, érkezett e világra. Ő volt az, aki legyőzött egy sárkányt - ezsder - és ennek emlékére nevezték el Nikbán ezsdernek..."

Ezen kívül a várral kapcsolatban az alábbiakat említhetjük:

A festői Ilides (Hévvíz) vize mellett, négy irányból impozáns hegyek ölelésében terül el egy varázslatos völgy. Itt található a vár, amely négyszögletű, vastag kőkerítéssel övezett, és körülbelül ötezer lépés hosszú kerületével büszkélkedik. Nyugati oldalán mesterségesen kialakított mocsaras terület húzódik, amely a város lakóinak biztonságos menedékhelyéül szolgál. A déli oldalon impozáns városi kapu nyílik, míg összesen három erős kapuja van, amelyek különböző irányokba vezetnek. A vár nem a legjobb állapotban van, lakói viszont híres kereskedőkhöz tartoznak, akik félelemből inkább behódoltak, így a vár épsége megmaradt. Én, mint egyszerű vándor, betértem a várba, hogy lópatkókat és szegeket vásároljak, és megcsodáljam a helyet. A várban körülbelül ezer katona állomásozik, és tizenegy tornyos monostora emeli ki a város sziluettjét. Főiskolája, papi intézetei, csársija és bazárja jól szervezett és élénk életet tükröz. A város büszkén őrzi ezüstbányáját, amely páratlan a környéken; három helyszínen olyan vastag drágaköveket fedeztek fel, hogy azok az ember derekáig érnek. A bányát sajnos nem volt alkalmam megtekinteni, de a vár központjában, a városház közelében található pénzverő épület lenyűgöző látnivalónak számít; itt verik Erdélyország összes aranyát és garasát. A vár falain kívül Irem kertjéhez hasonló, nagyméretű külváros terül el, amely a folyó mindkét partján vonzó látványt nyújt. A folyón magyar stílusú, mesterséges vízimalmok működnek, amelyek különféle finom liszteket állítanak elő, gazdagítva ezzel a helyi konyhát.

1620-ban Bethlen Gábor, Erdély fejedelme, úgy döntött, hogy megfosztja a bányák eddigi bérlőit a bérlés jogától, és ehelyett Nagybánya városára ruházta át ezt a privilégiumot.

A 17. század közepén Nagybánya I. Rákóczi György erdélyi fejedelem birtokába jutott, később pedig II. Rákóczi György kezére került. 1660 januárjában a váradi Ali pasa portyázó csapatai pusztították a vidéket, romba döntve mindent, ami az útjukba került.

1664-ben, a vasvári béke megkötése után Nagybánya osztrák uralom alá került. Két évvel később, 1672-ben Cobb császári generális parancsára a város védelmi rendszerének jelentős részeit felrobbantották.

1685-ben a császári erők Máramaros vidékén húzták meg magukat, ezzel megszállva a környéket. Két évvel később, 1687-ben a református közösség elveszítette az István-templomot és iskolájukat, amelyek a jezsuiták birtokába kerültek 1691-ben.

1692-ben a minorita rend birtokába került a város által adományozott Szent Miklós tiszteletére emelt kispiaci templom, amelyhez egy rendház is készült.

Kiss Gábor az "Erdélyi várak, várkastélyok" című művében megemlíti, hogy a vasvári békét követően, 1664-ben német katonai őrséget állítottak a vár falai közé.

1672-ben rövid időre a kurucok kezére került, de még ebben az évben Cobb tábornok visszafoglalta a területet. Ezt követően a polgárokkal együtt elrendelte a város bástyáinak és falainak lebontását, így megkezdődött a város védelmi struktúráinak leépítése.

Lényeges megemlíteni, hogy a Kollonich érsek által képviselt politikai és egyházi irányvonal következtében a város jelentős kiváltságait elveszítette. A református közösség számára különösen fájdalmas volt, hogy vallásszabadságukat korlátozták, s 1687-ben kénytelenek voltak átadni templomukat és iskolájukat a jezsuiták számára.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca alatt a város 1703. augusztus 11-én hódolt be a fejedelemnek, ezzel kifejezve hűségét a szabadságharc eszméi iránt. Később, 1705-ben Szécsényben megtartott országgyűlésen hivatalosan is kimondták, hogy:

"...a Szent István emlékére szentelt templom kerüljön a hozzá kapcsolódó jogokkal együtt a helvét hitvallást vallók birtokába..."

A szatmári béke 1711-ben viszont újból helyreállította a korábbi állapotokat.

1847-ben Petőfi Sándor is meglátogatta a várost, és benyomásairól így ír Kerényi Frigyesnek:

"... végre elérkezik az ember az Őrhegy csúcsára, amely valójában csupán egy domb, de ha egyszer feljut a tetejére, ott marad örökre, hiszen páratlan szépség tárul elénk... Kelet felé a völgy végén, amelyet félhold formájú, hatalmas hegyek ölelnek körül. Ezek lábánál terül el Nagybánya, ósdi épületeivel és gótikus tornyával, mint egy elfeledett középkori darab, amelyet az idő megállított... Fél óra alatt érkeztem meg az Őrhegy csúcsáról Nagybányára. Ó, mennyire szeretem ezt a várost! Már negyedik alkalommal járok itt, és egyre inkább elvarázsol. Ezek a régimódi házak olyan barátságosan üdvözlik az érkezőt, mint kedélyes öregurak. Azt kívánom, hogy ott találjon rám a vég, ahol születtem, az alföld végtelen síkjain... De ha nem az alföldön kellene búcsút mondanom az életnek, ha hegyek között kellene megpihennem: akkor legszívesebben itt, Nagybánya festői völgyében szeretném, ha az utolsó nyugtomat megtalálnám..."

A korábban említett szerző, Kiss Gábor kutatásai alapján értesülhetünk arról, hogy az 1848-as márciusi események következtében Nagybánya volt az első város, amely megtisztelte Kossuth Lajost díszpolgári címmel.

Továbbá nemzetőrséget szerveztek, tisztújítást tartottak, és adakozásokkal segítették a szabadságharcot.

1848 decemberében Bem is ellátogatott a városba. A világosi fegyverletételt követően Urbán tábornok érkezett, aki császári csapataival vonult be a településre.

Nagybánya várából, védőfalaiból és tornyaiból csupán egyetlenegy maradt meg, a XV. században épített Mészárosok tornya.

A város egy másik figyelemre méltó középkori emléke az 1347-től egészen a 15. századig épült Szent István-torony. E monumentális építmény számos helyreállításon és felújításon ment keresztül, legutóbb 1896-ban restaurálták. A torony homlokzatán a város címere díszeleg, míg a pallosjogot szimbolizáló Roland-szobor is megtalálható rajta, ezzel hangsúlyozva a város történelmi jelentőségét.

Fellelhető még a 18. századból származó régi fogadó, amelynek falai között 1847 teljében Petőfi Sándor és Szendrey Júlia ünnepelték nászéjszakájukat.

1919. január 9-én a román királyi csapatok bevonultak a területre, ami jelentős változásokat indított el. Az ezt követő két évtized során a román közigazgatás folyamatosan fejlődött, és a román intézmények megerősödtek, így új alapokra helyezve a helyi adminisztrációt.

A középiskolai oktatás nyelve románra változott, miközben a görögkatolikus püspökség Máramarosszigetről Nagybányára helyezte át székhelyét. Ennek ellenére a Szatmár megye székhelyének ideális áthelyezéséért folytatott küzdelem eredménytelen maradt.

A második bécsi döntés nyomán 1940. szeptember 7-én a magyar honvédség megszállta Nagybányát is.

A honvédség tiszteletére állított diadalkaput nem sokkal korábban egy román harckocsi letarolta.

1941. június 27-én, egy nappal a kassai légitámadás után a szovjet légierő Nagybányát bombázta.

A második világháborút követően, amikor a román közigazgatás felrúgta a hagyományos megyerendszert, és új tartományok alakultak, Nagybánya városa Máramaros tartomány központjává avanzsált. Ezt követően, egy újabb közigazgatási átszervezés során Nagybánya a Máramaros megye székhelyévé vált.

E párhuzamos időszakban új városrészek, cégek és intézmények alakultak, miközben a lakosság létszáma 18 ezerről egészen 170 ezerre emelkedett.

Az 1989-es forradalom óta a bányászat folyamata lassú leépülésen ment keresztül, amelynek következtében számos bányát bezártak. A helyi lakosság jelentős része külföldre költözött, vagy a közeli falvakba vándorolt, ennek eredményeként a város lakóinak száma 114 ezerre csökkent.

A kommunista időszakban kiépített nehézipar fokozatosan háttérbe szorul, és a város gazdasági motorja a kereskedelem irányába tolódik el.

"Óhajtom szívem szerint, hogy Nagybánya legyen egykoron is az, aminek a neve is hirdeti" - írta volt Jókai Mór 1876. augusztus 13-án a helyi római katolikus plébánia Háztörténeti Könyvébe. Mindezen gondolatokat Koltóról átjőve, Petőfi Sándor és gróf Teleki Sándor társaságában vetette papírra egy a tiszteletükre szervezett rendezvény után. Ekkor ismerhette meg jobban a lágy szellők szinte kontinentális éghajlatát alakító hegyek ölében rejtőzködő Nagybányát.

Ezt a szinte már feledésbe merült kincseket rejtő várost képviselte az országgyűlésben hosszú éveken keresztül dr. Wekerle Sándor, aki később miniszterelnöki tisztséget is betöltött. A város titkos biztonságát és békéjét használta ki I. Rákóczi György, aki a viharos háborús időkben ide menekítette kincstárát, ezzel biztosítva értékeinek megóvását.

A város több évszázados, értéknövelő erdő- és bányakitermelései mellett az 1796-os esztendőtől működő "Nagybányai Magyar Jádzó Társaság" állandó magyar színtársulatával kultúréletét is növelte.

Nagybányán, a festői hegyek ölelésében élt hosszú éveken át a hajdani marosvásárhelyi királyi tábla joggyakornoka, báró Kemény Zsigmond. Itt született meg élete mesterműve, a Zord idő című regény, amely nemcsak az író lelkét tükrözi, hanem a város gazdag irodalmi örökségét is. Petőfi Sándor is ezen a helyen álmodozott, amikor Teleki Sándor, a "vad gróf" koltói uradalmán töltötte mézesheteit. A kastélykertből áhítattal csodálta a bányavárost koronázó Rozsály-hegységet, ami inspirációt nyújtott számára. A várost Szatmárnémetivel összekötő szárnyvasút pedig új kapukat nyitott, lehetővé téve, hogy a székesfővárosi és külföldi festők felfedezzék ezt a varázslatos vidéket, és reménnyel térjenek vissza, hogy megalapozzák vándoriskolájukat. Nagybánya tehát nem csupán egy város, hanem a kultúra és a művészetek találkozópontja.

Hollósy Simon 1895-ben született, és álma végre valóra válhatott: a város és annak közössége által támogatott elképzelésből világszerte elismert festőiskola és művésztelep jött létre, amely megalapozta a modern magyar festészet széleskörű mozgalmát.

A történelmi igazságtalansággal átcsatolt területek magyar tájegységei változatlan festői szépségükkel helyben maradtak, viszont az alapító művészek legújabb festőtelepei részben Kecskemétre, Szentendrére költöztek, megszűnéséig otthagyva a művésztelep konok mohikánjait.

Még mindig él és virágzik ez az észak-erdélyi, partiumi kis művészsziget, hiszen 2013 óta a világ magyar közösségeinek emlékét megőrző Magyar Értéktár részeként tiszteletet érdemel.

(Befejező rész a következő Színes Világban. Benne: "...egy darab középkor, mit itt felejtett az idő...")