Fedezd fel Andrea Bajani regényének mélyreható világát, ahol egy anya férje domináló befolyása alatt éli mindennapjait. A történet lenyűgöző részletei és érzelmi mélységei révén bepillantást nyerhetsz egy olyan életbe, ahol a szabadság és az önállóság kér

Az olasz Andrea Bajani legújabb regénye mélyen belemerül az elnyomás, a családi terror és a birtoklási vágy sötét világába. A történet egy édesanyát hív elő a vakfoltból, felfedve a rejtett fájdalmakat és titkokat, amelyek az emberi kapcsolatok mélyén lappanganak. Fedezd fel ezt a megindító olvasmányt, és merülj el a komplex érzelmek tengerében!

Tíz éve, hogy egy fiú 41 évesen elhagyta a szülői házat, és azóta sem tért vissza. Elnyomó, patriarchális családban nőtt fel, ahol mindenben az apa szava volt a döntő. Az anya láthatatlanná vált, elnyomták, nem volt sajkát élete. Hogyan látja ezt a családi dinamikát egy gyerek élete különböző szakaszaiban? El lehet-e hagyni a saját szüleinket, és ki lehet-e szabadulni a származásunk fogságából? Andrea Bajani olasz szerző regénye ezekkel a kérdésekkel foglalkozik, olvass bele!

Természetesen! Íme egy egyedi változata a megadott szövegnek: Fordító: Todero Anna Ha bármilyen más konkrét tartalmat szeretnél, kérlek, jelezd!

Soha nem írtam anyámról, és nem is igazán foglalkoztam vele, mert ehhez elkerülhetetlenül el kellett volna választanom őt apámtól. Ez pedig egy rendkívül érzékeny feladat, szinte sebészi precizitást igényel, biztos kezet követel. A folyamat lassú és alapos, a nyelvtan műtőeszközeként szolgál. Olyan részeket kell célba venni, amelyek még nem sérültek, és ezeket ügyesen ki kell választani a környezetükből, majd egy határozott, de kíméletlen mozdulattal bemetszést ejteni, amely elkerülhetetlenül fájdalmat okoz.

Különválasztani anyámat apámtól szó szerint azt jelenti, hogy megszabadítom attól az inváziótól, amellyel apám szisztematikusan ráerőltette a képzeletünkre a saját alakját: hegesztőlánggal égette a retinánkba önmaga áldozatképét, helyrehozhatatlanul károsítva a látásunkat. Vagyis mindent árnyékban hagyott, ami nem ő volt. Elsősorban anyámat, aki amúgy is hajlamos volt az eltűnésre. Ha van bennem gyermeki irgalom, akkor az pont abban mutatkozik meg, hogy kiszabadítom az árnyékból anyámat, és irgalmatlanul megvilágítom az alakját.

Anyám különválása apámtól számomra azt jelenti, hogy kiemelem őt a homályos háttérből, és teljes jogú regényszereplővé alakítom. Ily módon akár azt is mondhatnám, hogy eddig soha nem írtam valódi regényt. Olyan narratív struktúrát teremtettem, amely formát ad egy olyan világnak, amelynek csupán részese voltam. Ez a struktúra képes alternatív tényeket, gondolatokat, sőt, emlékeket generálni, mindez pedig a szavak születése közben bontakozik ki. Tehát ez a kompozíció inkább az invenció szüleménye, mintsem a puszta visszaemlékezés. Abban a világban anyám függetlenül létezik, még saját magától is eltávolodva.

Anyám csak ritkán bukkant fel egyedül, ezek a pillanatok a faluban zajlottak, a francia határ közelében, Torino vidékein, ahová négyéves koromban költöztünk Rómából. Az a tény, hogy ilyen kevés emlékem maradt róla, meglehetősen jelentős számomra, hiszen anyám legfőbb feladata az volt, hogy napközben velünk foglalkozzon. Feltehetőleg ez annyit jelentett, hogy elvitt minket az iskolába, főzött, segített a házi feladatainkban, vagy legalábbis figyelemmel kísérte azokat.

Ennek ellenére mindebből nagyon kevés maradt meg, legfeljebb annyi, hogy esténként beszámolót tartott apámnak, azután ismét a háttérbe húzódott. Átadta a gyerekeket a főnöknek.

A tengernél eltöltött nyarak emléke élénken él bennem. Főleg az a különleges pillanat, amikor megérkeztünk Rómába, miután egy éjszakát töltöttünk az északról érkező vonaton. Az ülésen összekuporodva, könnyű pléddel betakarózva, mindenki a saját kis világában - a nővérem és én pedig, mint két cipő a dobozban, fejtől és lábtól elválasztva. Ott, a vonat ablakán kinézve, valósággá válik anyám alakja; látom a profilját, ahogy a Tirrén-tenger partján elterülő települések fényei felvillannak. Majd Civitavecchia következik, amikor a nap első sugarai átsütnek, és ő mosolyogva int, hogy ideje összepakolni.

Az alámerülésre való felkészülésben nincs helye a kapkodásnak; csupán egy cseppnyi izgalom szövi át a pillanatot, hiszen most egyedül ő irányítja a történéseket. A levegő tele van nyugalommal, amit még a távolból is érezni lehet. Nem vagyok biztos benne, hogy mosolyog-e, de ha igen, az nem a férje utasításainak teljesítése miatt van.

Mi viszont mosolygunk, ez tagadhatatlan, hiszen már nem érzünk azt a nyomasztó feszültséget, amely otthon a torkunk köré fonódott.

Gyerekkori emlékeimben ez a megnyugvás mindig a tanév végével fonódik össze. A vonat megérkezik Rómába, a San Pietro állomásra, ahol nagyszüleim már izgatottan várnak ránk. Pár perc autózás után már a házuknál vagyunk. Az ablakon kinézve az erkélyről Róma látképe terül el előttem. Ha apám alakját eltüntetjük a képből, hatalmas teret nyer a város: helyet kapnak a házak, az égbolt, és anyám mosolya is.

A nyár három hónapig tart, mielőtt ismét megkezdődne az iskola, mielőtt újra visszatérnénk a térkép bal felső sarkába. De az az időszak, amikor anyám önállóan létezik, ritkán tart tovább négy napnál, és néha még annyi sem. Általában három napot töltünk a szüleinél. Az otthonuk – vagyis anyám otthona – egyfajta átmeneti zóna a mi lakásunk és Santa Marinella, a tenger között. Két ember lakik ott, akik a lányaik kirepülése után maradtak a helyszínen. A teret úgy alakították ki, hogy az megfeleljen egy nyugdíjas házaspár igényeinek.

Még csak június elején járunk, apánk augusztusban jön utánunk kocsival a tengerhez, általában éjszaka vezet, és reggel jelenik meg a kapu előtt. A kettő között van két hónap, amikor anyám létezhetne önmagában, a házasság előtti formájában. Ez a két hónap mégis mindössze három napig tart.

A negyedik napon csomagjaink visszatérnek nagyapám Fiat Ritmójába, amely aztán útra kel a tengerpart irányába. Még most is élénken él bennem a pillanat, amikor anyám elöl ülve beszélget a nagyszüleivel. A kép, ahogy ott hátul velünk együtt utazik, valósággal kiemelkedik a háttérből, mint egy festmény, amely életre kel. Anyja finoman arrébb csúszik az ülésen, majd szinte csak a nyakát megmozdítva hátrafordul, hogy beszélgessen vele. Ebben a pillanatban anyámból ismét a szülei lánya válik, ezt az egyszerű, mégis mély igazságot pedig csak a regény képes megragadni. Ugyanígy rögzíti azt a másik, horizontális szempontot is, hogy a helyzetünkben - a nővérem, az enyém és anyám esetében - újra érvényesül a megszokott hierarchia a járművön belül, ismét rábízzuk magunkat a vezetőre, egy másik apára.

Az Aurelián beárad a tenger szaga a nyitott ablakokon, egyre közelebb van a cél. Egy ház, ahol apám anyja vár minket. Kipakoljuk a poggyászunkat, anyám bőröndje a franciaágy mellé kerül, a miénk a másik szobába, ahol két egyszemélyes ágy áll.

Anyám szülei néha nálunk ebédelnek. Anyám apja általában csendben van, ahogyan az úton is, szinte végig hallgat. Ez a csend, ami az utazás és az étkezés közben is megfigyelhető, nem egyértelmű, hogy vajon rejteget-e valami ellenállást. Mindazonáltal egy enyhe feszültség érzete mégis ott lebeg a levegőben.

Felmerül bennük a kérdés, hogy vajon miért szükséges már most búcsút venniük a lányuktól?

Nem kíván több időt tölteni az unokákkal? Ki tudja? Hangtalan fütyörészéseivel fejezi ki magát, ezzel is tükrözve a türelmetlenségét. Felesége sokkal barátságosabb, ő a családi hagyományok erős pillére, ha úgy tetszik, a patriarchális rend támogatója. Beszélget a nászasszonyával, miközben az együttlét során folyamatosan mozgatja a levegőt. Ebben a dinamikában nincs helyeslés, viszont ott rejlik benne a hagyományok iránti tisztelet. A lánya most a férje befolyása alatt áll, ezen nem érdemes vitatkozni; ő csupán annyit tesz, amennyit a helyzet megkíván. Elkíséri lányát a gyerekekkel a tengerhez, udvariasan viselkedik, de talán egy kis sajnálattal engedi át anyámat, hiszen társadalmi szempontból nincs joga visszakövetelni.

Az ebéd végeztével útra kelnek, és ezzel lezárul az az időszak, amit anyám társaságában tölthettek. Az ő feladatuk, hogy visszavezessenek minket, hogy apám irányítása alá helyezzenek, még akkor is, ha ő fizikailag nincs is jelen. Ez a hatalom pedig abban a pillanatban lép életbe, amikor a kocsi elhagyja az utcát.

Anyám ekkor, négy nap elteltével, mintha csak a színpadról lépett volna le, váratlanul eltűnik az életemből.

Megérkezik apám édesanyja, aki bérelt egy házat, ahol kényelmesen elférünk három hónapon át. Az egész évre szóló bérleti díj kedvezőbb, mint ha csupán a nyári hónapokra foglalnánk. Március végén költözik Róma városából, és csak akkor távozik, amikor az ősznek az a varázsos oldala mutatkozik meg, amely már nem harmonizál a tengerrel. Egy cselédszobában rendezkedik be, még ha egyedül is van, miközben a többi szoba és a szalon arra vár, hogy júniusban megérkezzen a fia felesége az unokákkal – augusztusban pedig maga a fia is csatlakozik hozzánk.

Az a két hónap, amely elválaszt apám érkezésétől, anyám számára főként a várakozás időszaka. Folyton arra gondol, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor végre megkapja a híreket róla. Izgatottan várja a leveleket, amelyek otthonról érkeznek: az ő leveleit mindig folyóírással írja, míg nekünk, gyerekeknek, nyomtatott betűkkel küldi az információkat. Minden levél tartalma pontosan annyira személyre szabott, amennyire csak szükséges. Anyám ügyesen osztja ki a postát, majd este, egyedül, csendben a szobájában olvassa a saját levelét. Ez a szertartás egyfajta bensőséges pillanatot teremt, legalábbis így érzem én, miközben ezt a képet megfogalmazom.

Nem tudom biztosan, hogy a távollét fájdalmától szenvedett-e, de az világos, hogy egyedül nem érezte magát elegendőnek. Sem velünk, sem a nyugágyon heverészve, a napernyő alatt, a többi strandoló társaságában, sem apám anyjának - akire csupán hallgatólagos megállapodással ruházta rá az irányítást - befolyása alatt. Ráadásul a konyhában is elvesztette a hatalmát, ami eddig a saját felségterülete volt.

A várakozás pillanataiból a legélénkebb emlék az, amikor a strand telefonja felé száguldott, miközben a neve többször is felcsendült a levegőben, hiszen az úszómester vagy a felesége belekiáltott a megafonba. Ez a jelenet a mozdulatok ügyetlensége miatt rajzolódott ki olyan élesen a szemem előtt, és egyfajta gyengéd érzelem fogott el, amikor láttam azt a fürdőruhás alakot, ahogy vékony lábaival szinte repült a forró homokban, mindenki szeme láttára. Kétségbeesett sietséggel indult el, miközben a neve úgy vijjogott, mint egy távoli sziréna. Apám hívta őt (ez a nyáron mindössze egyszer történt meg, általában csak azért, hogy bejelentse, másnap érkezik), és ő azonnal otthagyta mindenét, hogy a tusolókon és a lépcsőn keresztül a büfé felé rohanjon.

Amikor a futás képe megjelenik előttem, mindig eszembe jut, hogy a nővéremmel együtt kissé szégyenkeztünk miatta, sőt, még nevettünk is rajta. De amit igazán nem tudok elfelejteni, az anyám arca: rajta egyszerre tükröződött az aggodalom, hogy nem érkezik meg időben, így csalódást okoz apámnak, és egyfajta megkönnyebbülés is, hiszen hamarosan véget ér a szorongás.

Hamarosan újra eltűnhet, visszahúzódhat a családi színház kulisszái mögé.

Egy másik, sokkal fájdalmasabb arckifejezés jelent meg rajta, miközben a strandolók kíváncsi pillantásainak kereszttüzében, a gyaloglás határvonalán egyensúlyozva igyekezett futni, hogy minél kevesebb figyelmet vonjon magára. Szégyenérzet hajtotta, hiszen mindent elkövetett, hogy elkerülje: ne hallatszódjon a nevét a megafon torz hangján, bárki is volt az, aki ezt a közönséges kiabálást elindította.