**A Vogue World: Hollywood Lakatos Márk szemén keresztül** Lakatos Márk, a hazai divatvilág egyik meghatározó alakja, egyedi szemléletével és stílusérzékével új dimenziót ad a Vogue World: Hollywood eseményének. Márk nem csupán a divat trendjeit követi,

"No Dior, no Dietrich" - mondta az isteni Marlene, ahogy 1950 körül elvetette a gondolatát, hogy más tervező kreációiban tündököljön. A filmvásznon és a valóságban is kizárólag Christian Dior ruháit tudta magáról elképzelni, és egy percig sem aggódott amiatt, hogy ezzel mekkora pénzügyi terhet ró a produkcióra. Érdekes módon, Jonathan Anderson idén a Velencei Filmfesztiválon éppen erre a mondatra építette új Dior-kampányát, ironikus utalást téve arra, hogy a film és a divat világa milyen régóta összefonódik.

Folytathatnánk a híres dívák és tervezőik közötti inspiráló együttműködések sorát: gondoljunk csak Audrey Hepburnre és Hubert de Givenchy varázslatos párosára, vagy Catherine Deneuve és Yves Saint Laurent ikonikus kapcsolatára. Ne feledkezzünk meg Armani és Richard Gere együttműködéséről sem, amely az „Amerikai dzsigoló” című filmben vált emlékezetessé. Ezen kívül számos neves rendező is felfedezte, milyen fontos szerepet játszik a divat a filmek narratívájában:

Nem véletlen, hogy Anna Wintour a "divatőrült" ausztrál filmrendezőt, Baz Luhrmannt kérte fel a Vogue World: Hollywood művészeti irányítására. Luhrmann nem érkezett egyedül: magával hozta kedvenc ausztrál színésznőjét, Nicole Kidmant, aki az októberi Vogue címlapján is szerepel. Kidman egy lenyűgöző fekete selyem estélyi ruhában lépett a színpadra, amelyet Matthieu Blazy tervezett, és ezzel a 1946-os Gilda filmjének ikonikus pillanatait idézte fel. Rita Hayworth "Put the blame on Mame" dalát énekelte a vásznon, míg Jean Louis klasszikus fekete ruháját viselte – ez a nosztalgikus referencia inspirálta a megnyitó performanszt is.

Már sejteni lehetett, hogy merre haladunk: a divatkurátorok újjáéledése jegyében telik ez az év. Az idei tervezői premier események nem hoztak forradalmi újításokat, inkább a múlt kincseiből merítve, lelkesen kutatva a régmúlt archívumait, újraértelmezték a Chanel, Dior, Gucci, Balenciaga és Versace által teremtett klasszikusokat. A mozi inspirálta téma pedig remek alkalmat biztosít arra, hogy szívhez szóló vagy éppen furcsa módon előrángatott utalásokkal meséljük el a film és a divat közötti érzelmes kapcsolatot.

A divat soha nem akart statisztaszerepet Hollywoodban. A filmvászon remek lehetőség arra, hogy a divatházak közösséget és kultúrát építsenek - ami ma egyre fontosabb cél. Anthony Vaccarello és a Saint Laurent saját filmstúdiót gründolt, amely 2023-ban Almodóvárral dolgozott együtt (Strange Way of Life). A Prada filmalapot működtet az alapítványán keresztül, "leányvállalata", a Miu Miu pedig a Women's Tales sorozattal női rendezők életművét építi. A Chanel, a Cartier és a Valentino régóta filmfesztiválok főszponzorai.

Logikusnak tűnt a Condé Nast vegykonyháján, hogy Anna Wintour - kontentfőpapnő és lobbikirálynő - a Vogue World utazó cirkuszát a napfényes Hollywood egyik patinás stúdiójába vigye egy varázslatos naplementés "magic moment" show keretében: ez a filmesek létező legnagyobb álma.

És hogyan kapcsolódik ide a világ egyik legfontosabb médiabirodalma? A Condé Nast valaha újságokat adott el. Ma már nem elég írni a divatról, a divatot meg kell rendezni - ráadásul élőben. A print és a banner advertising haláltusája óta

A Vogue World és a Met-gála révén a magazin maga világszerte elismert eseménnyé vált – a tartalom immár nem csupán üzlet, hanem a szórakoztatás hatalmas fegyvere is. Ebben a dinamikában kulcsszerepet játszik Anna Wintour, aki egyetlen szemöldökfelhúzással képes Hollywoodot térdre kényszeríteni – és ezzel együtt bőkezű adományozások sorát indítja el. A jótékonyság mindig is a legelőnyösebb smink volt a reklámérdekek sokat megélt, idővel megfakult arcbőrén, hiszen egy jó ügy mögé bújva a hírnév és a presztízs még vonzóbbá válik.

Pont olyan, mint egy igazi hollywoodi tündérmese, nem igaz? Ha a számok nyelvére fordítjuk a dolgot: a korábbi Vogue Worl-ok tapasztalatai alapján akár 3-5 millió dollár is összegyűjthető jótékonysági célokra, miközben az esemény médiaértéke elérheti a százmillió dollárt, nem beszélve a hatalmas közösségi média elérésekről. Mert végül is, a jó ügy is lehet komoly üzlet, különösen, ha a Vogue áll a háttérben.

Lépjünk hát be a Paramount Studios pavilonjai közé, ahol az aszfaltozott út hívogat, és kövessük a sztárok, szupermodellek és statiszták nyomdokait a káoszra és kreativitásra épülő, filmszerű zsanérképekből készült élő divat-videoklip forgatagában. Kamera! Forog! Akció!

Az este egyik legmulatságosabb momentuma volt, amikor Baz Luhrmann a mikrofon mögött állva energikusan ösztönözte a front-row A-listás celebeket – köztük Miley Cyrust, Gwyneth Paltrowt, Cynthia Erivót és Palvin Barbarát – hogy a dupla gázsijukért cserébe legyenek szívesek hangosabban ünnepelni. Különösen figyelmesen szólt Anna Wintour "alakító statisztájához", arra kérve, hogy tapsoljon igazán lelkesen a pénzéért.

A bemutató 7 külön blokkra oszlott, mindegyiket Oscar- és díjhalmozó jelmeztervezők kurálták archív jelmezekből és couture-darabokból. A Hollywood Glamour felvonást Catherine Martin vezette, aki a Prada (Miuccia Prada, Raf Simons) segítségével az aranykori Hollywood csillogását, valamint saját klasszikusait, a Moulin Rouge! és A nagy Gatsby vizuális világát idézte meg. Ebben a szegmensben kapott helyet Kendall Jenner Moulin Rouge!-utalású megjelenése gyöngyözött fűzővel és cilinderrel, Satine modernizált álomfigurájaként. Sokan nem értették, mit keresett rajta Nicole Kidman ikonikus jelmeze, de valószínűleg bár Nicole remek formában van, egy ilyen szexi kosztümöt már nem vállalt volna be a kifutón.

A The Renegades blokkot Colleen Atwood kurálta, a színpadi megvalósítást a McQueen (Seán McGirr) lázadó energiája vezette. A jelenetek olyan dark filmikonokra reflektáltak, mint az Edward Scissorhands, az Alice in Wonderland vagy a The Matrix. A leglátványosabb újraértelmezés kétségkívül az ollókezű Edward alakja volt: Atwood eredeti jelmeze új McQueen-sziluettben született újjá Anok Yai színészi erejű jelenlétével.

A "Historical Heroines" szegmensben Milena Canonero új életet lehelt a mozitörténet ikonikus nőalakjaiba, miközben Louis Vuitton (Nicolas Ghesquière) ruháival újraértelmezte a legendás kosztümöket. Az esemény fénypontja Julia Garner lenyűgöző fellépése volt, aki Marie Antoinette stílusát csodálatosan életre keltette Canonero Oscar-díjas jelmezvilágában, Manolo Blahnik elegáns cipőivel kiegészítve. Érdemes megemlíteni, hogy Londonban jelenleg egy lenyűgöző Marie Antoinette-kiállítás zajlik a V&A Múzeumban, amelynek főszponzora nem más, mint Manolo Blahnik.

A Summer of Love Arianne Phillips által megálmodott koncepciója a '60-as és '70-es évek filmszínházi szabadságát ünnepelte, amely Marc Jacobs merész öltözködési megoldásain keresztül valósult meg. Ez a bemutató most a legendás Marilyn Monroe híres fehér szoknyájának paródiájával is gazdagodott. A zenei atmoszféráért Gracie Abrams volt a felelős, aki talpig Chanelben lépett a színpadra egy díszlet-szállító kamionról, miközben a Breathless, a West Side Story és az Annie Hall világára tett utalásokkal szőtte át előadását. A nemrégiben eltávozott Diane Keaton ikonikus maszkulin stílusa egy modell által elevenedett meg, ragyogó fehér fényekben. Ezen kívül Tarantino Once Upon a Time in Hollywood-ja és a Walk the Line is inspirációt nyújtott a retro és boho-chic darabok megjelenéséhez.

Az Avant-Garde szekcióban Sandy Powell jelmezforradalma ragyogott, elvarázsolva a közönséget, amelyet Valentino couture-alkotásai (Alessandro Michele) és más neves divatházak, mint Gucci, Dior, Balmain és Louis Vuitton, még inkább felerősítettek. Hunter Schafer és Alton Mason egyedi Orlando-jelmezben léptek a kifutóra, míg Alex Consani a történet genderfluid szellemiségét öntötte formába egy lenyűgöző Valentino Haute Couture kreációban.

A blokk világos üzenete: a test maga a történet, míg a jelmez továbbra is politikai állásfoglalás. Érdekes megfigyelni, ahogyan Donald Trump elnökségének erőteljesen transzfób politikája befolyásolja a Met-gála és a Vogue World szerkesztési irányelveit. A divatvilágban ma már természetesnek számító genderfluid öltözködés a filmes narratívákban avantgárd témaként tűnik fel, mintegy óvatos ellenállásként a jelenlegi konzervatív erőviszonyokkal szemben.

Az Afrofuturizmus blokkban Ruth E. Carter a Black Panther vizuális forradalmát varázsolta a kifutóra, eleganciáját a Balmain (Olivier Rousteing) harci stílusával ötvözve. A 21. századi vibráló energiát Teyana Taylor és Danai Gurira képviselte, mindketten a Dora Milaje karaktereiből merítettek inspirációt megjelenésükhöz. Angela Bassett királynői erővel idézte fel a Wakanda Forever örökségét, míg Jodie Turner-Smith a Diotima által megálmodott futurisztikus bodysuitban ragyogott.

Joggal merül fel a kérdés: miért éppen az afro kultúra filmjei kaptak saját blokkot? A Black Dandy-Met-gála tematikájáról szóló cikkemben már érintettem a lehetséges indokokat. Az afrofuturizmus nem csupán esztétikai irányzat, hanem tudatosan megtervezett stratégia a luxuspiacon. Az Ázsia-Csendes-óceáni régió gazdasági növekedése láthatóan lelassult, amit például a Chanel is tapasztalt – a területen 7,1%-os visszaesést könyvelhetett el.

Afrika és az afrikai diaszpóra napjainkban a luxusipar egyik legizgalmasabban fejlődő színtere. A kontinens divatpiacának értéke körülbelül 31 milliárd USD-ra tehető, és a luxus szegmens várhatóan 2024 és 2030 között évente 8-11%-os növekedést mutat. Az afrikai származású közösségek a diaszpórában egyre inkább befolyásolják a márkák kommunikációját és a prémiumtermékek fejlesztését, mivel a kulturális identitás és a státusz kifejezése kiemelkedő vásárlói motivációként jelenik meg számukra.

A New World: Hollywood zárófelvonást Jacqueline West álmodta színpadra, a Maison Alaïa (Pieter Mulier) futurisztikus - részben Dűne-ihletésű - minimalizmusával. Itt Doja Cat volt a nagybetűs főszereplő: ezüstös lánchálós miniruhában, szárnyas sziluettel, amely egyszerre idézte Tina Turner ikonikus energiáját és a Mad Max posztapokaliptikus női túlélőit. A ruhát Michael Schmidt tervezte, aki Tinának is sok lélegzetelállító darabot alkotott.

A film és divat grandiózus ünnepi felvonulását végül egy lélegzetelállító finálé koronázta meg. A filmstúdió mesterien kihasználta az élő közvetítés adta lehetőségeket: a bonyolult kameramozgások kránokkal, drónokkal és kézikamerákkal váltották egymást, miközben a díszletek, kellékek és kosztümök színes kavalkádja teremtette meg a varázslatos atmoszférát. A valódi statiszták, mint a látványos forgatag élő "biodíszletei", szorgosan futkostak, ahogy az egy stúdióban megszokott: mindenki láthatóan sietett valahová, hogy részt vegyen a mesés produkcióban.

Volt, aki azt sem értette, mit keres Kleopátra, Barbie és Charlie Chaplin egyazon térben. Aki ilyet mond, nem érti a mozi lényegét. A Paramount hőskorában lazán egyszerre foroghatott több olyan produkció egymás mellett, ahol a legkülönbözőbb korok jelmezeibe bújt szereplők teljes természetességgel sétálgattak és beszélgettek - vagy ebédeltek a kantinban. Munkahelyi jelmezbál. Minden egyes nap. Élvezzük ki addig, amíg az AI-szereplők ki nem szorítanak minket a filmekből. Addig, amíg lesznek még filmek. Olyan filmek, amelyeket ma annak hívunk.