A makacs önállóság végül egyfajta erkölcsi rendet alakít ki a zűrzavar közepette – Az év legjobb könyvei

Fedezzük fel a történetek varázslatos világát Major Tamástól Vidnyánszky Attiláig, valamint John Lukács lenyűgöző századfordulós Budapestjét, mindezt egy olyan korszak tükrében, ahol az objektív valóság ismerete egyre inkább háttérbe szorul. Ezek a művek alkották idén a legkedvesebb olvasmányainkat. 1. rész.

„Nem tudom, hogy ez bátorság-e” – fogalmazott Cserhalmi György a Magyar Hangnak adott interjújában, amikor a portrékötetével kapcsolatos gondolatait osztotta meg. Olvasóként azonban nem maradhatunk kétségek között: ez valóban bátorság. A Cserhalmi – Nem lehet mindennap meghalni című könyv olyan, mint egy friss szellő, amely váratlanul betör egy elfojtott, fülledt szobába, miközben körülöttünk csak óvatoskodás, mellébeszélés és politikai manőverezés zajlik. A címszereplő nyíltan és őszintén tárja elénk életének történetét, nem kímélve semmilyen tabut – legfőképpen pedig saját magát.

A Kossuth-díjas és a Nemzet Színészének választott Cserhalmi Györgyöt Csáki Judit színházkritikus, újságíró, műfordító kérdezi, ám beszélgetés-sorozatuk nem a hagyományos interjúformát követi: nincsenek kérdések, csak válaszok (a színész folyamatosan reflektál a partnerére, így mindig tudjuk, hogy éppen mire felel, de a kérdések nem jelennek meg a szövegben). Kockázatos szerkesztői döntés, de bejött, a kronológiát és gyakran az egyes fejezetek elején felvetett tematikát is felrúgó, rapszodikus, helyenként kaotikus, látszólag korlátlanul áradó történeteknek nehéz ellenállni. Persze Cserhalmi György életét valószínűleg képtelenség unalmasan elmondani, de a saját előadásában, és ebben a monológ és a párbeszéd közötti hibrid formátumban válik közkinccsé mindaz, amit megélt. Nagy szavak, de illenek ide: így lesz általános igazsággá az egyéni sors.

Ehhez persze kell a már említett bátorság és a szabadság, amelyek a színész pályáját egyaránt meghatározták. Koroktól, ideológiáktól és divatoktól függetlenül tört előre, gyakran önpusztító módon harcolva a művészetért. Ha egy lángoló színházat kellett oltani, ment és oltotta, ha neki

A henteslegény, akinek mérete kétszer akkora, mint a többi, nem csupán a fizikai erejével, hanem a tisztességi érzésével is kitűnik. Amikor az igazáért kellett kiállnia az álságos hatalommal szemben, nem habozott megfeszíteni minden erejét. Belső értékrendje néha ütközik a külvilág elvárásaival, de ez a szívós önfejűség gyakran felülírja azokat, és így egyfajta erkölcsi rendet teremt a zűrzavarban. Nem szükséges messzire menni, hiszen a "Nem lehet mindennap meghalni" című mű is lenyűgöző, még morális mélységek nélkül is. Major Tamástól Dajka Margiton át Latinovits Zoltánig, Bódy Gábortól Jancsó Miklóson keresztül Vidnyánszky Attiláig sorakoznak azok a lenyűgöző és egyben félelmetes színházi és filmes történetek, amelyek az elmúlt fél évszázad történéseit rajzolják ki. Ezek a történetek gyakran töredékesek, hiányosak és néha homályosak, ahogyan az ember saját életét is képes mesélni. Csáki Judit és Cserhalmi György beszélgetése az év egyik leginspirálóbb olvasmánya, amely mélyen megérinti az olvasót.

Csáki Judit: Cserhalmi - Nem lehet mindennap meghalni. Open Books, 2024.

Krasznahorkai László 2024. január 5-én ünnepelte a hetvenedik születésnapját, és a kerek évfordulóra meglepett bennünket a Zsömle odavan című regényével. Valóban meglepetés volt a kötet, amelyben a szerző kiröhög mindent: az országot, a társadalmat, és végül saját magát, valamint az alkotás folyamatát is. A Sátántangó, Az ellenállás melankóliája, a Báró Wenckheim hazatér és Herscht 07769 szerzője nem ismert tréfát, ha a pusztulásról volt szó. Esőben ázó, sárban dagonyázó, reménytelen tájain végromlásra ítélt szerencsétlenek jártak haláltáncukat - körbe-körbe. A Zsömle odavan nem kevésbé elátkozott szereplői is az apokalipszist táncolják körül, csakhogy suta mozdulataikat mintha egy börleszkből kölcsönözték volna. És amikor a pusztulást a hasra eséssel párosítják, a féktelen kacajba a fogcsikorgatás zajai vegyülnek (és fordítva).

A Zsömle mesteri módon alakítja át a hülyeség pátoszát nemzeti büszkeséggé, és mindezt egy ellenállhatatlan szatírába csomagolja. A regény középpontjában Kada József áll, Magyarország királya, akinek családfája IV. Béla lányáig, Jolanda hercegnőig, valamint a mongol hadakat vezető Ogadej fia, Kadan kánig nyúlik vissza. Ez a valószínűtlen házasság révén megszületett Kada Béla és leszármazottai az Árpád-ház folytonosságát hirdetik, így ők a magyar trón örökösei. Ráadásul Józsi bácsi, aki már a kilencvenkettedik évét tapossa, a második világháború legkilátástalanabb időszakában Horthy Miklós által titokban megkoronázott király lett, így jog szerint ő az ország ura. Sajnos, ezt rajta kívül csupán néhány különc hiszi el.

A magyar szélsőjobboldal és alternatív őstörténet-hívő közösségek felismerhető - mert alig elváltoztatott nevű - alakjai a fikcióban mindent elkövetnek, hogy Józsi bácsit trónra segítsék. És amikor a bornírt hazafiság eltököltséggel és rettenthetetlen idiotizmussal találkozik, akkor már nehéz elkerülni a tragédiát. Egyetlen reményünk, Zsömle, Józsi bácsi kutyája, aki láncra verve is szabadabb, mint a paranoid nemzeti melldöngetésbe beleőrült sokaság. A regény címe jelzi ugyanakkor, hogy meddig él a remény: Zsömle tényleg odavan. Ezen persze aligha lepődhetünk meg, hiszen - a regénybe saját magát is beleíró - Krasznahorkai László már a kétszavas mottóban figyelmeztet: "Én szóltam."

Krasznahorkai László: Zsömle odavan. Magvető Kiadó, 2024.

1943-44 telén Budapest levegőjében valami különös, szinte varázslatos aura terjengett, amely "megindította a múlt idők néma üzenetének belső kikristályosodását" – fogalmazott John Lukacs. Ez az élmény több volt, mint csupán nosztalgia vagy egyfajta antikvár vonzalom; inkább egy mélyebb, szívből jövő kapcsolat a múlt iránt, amely lehetővé tette, hogy "ráérezzünk a nagy idők, a tizenkilencedik és tizennyolcadik század emlékeit őrző látnivalók és ünnepi események ízére." Ebből a feltámadó ragaszkodásból született az a kiváló munka, amely John Lukacs nevéhez fűződik. A kilencvenes évek elején, Magyarországon először magyar nyelven megjelent kötetében a szerző Budapest 1900 varázslatos világát tárja elénk. Az alig harminc évvel korábban egyesített magyar főváros ekkor már a fejlődés csúcsán állt, igazi metropolisszá vált. Lukacs érzékenyen és mélyrehatóan dolgozza fel a kiegyezéstől az első világháborúig terjedő időszakot, felfedve Budapest vibráló életét és építészeti csodáit. A kötetben Lukacs nem csupán Budapest sajátos vonásait emeli ki, hanem összehasonlítja a várost Nyugat-Európa fővárosaival, hangsúlyozva az onnan érkező hatásokat. A társadalmi viszonyokat és a heterogén lakosság mentalitását is alaposan megvizsgálja, így a könyv nem csupán a város történelmét, hanem annak szellemiségét is megragadja.

Az új, a korábbihoz hasonlóan igényes kiadásnak már csak azért is örülhetünk, mert a szerző kiváló mesélő. Ez két tényezőre vezethető vissza: időben jóval közelebb áll a korhoz; másrészt a régi Budapest felidézését - észrevehetjük ezt minden sorában - személyes ügyének tekinti. Közben pedig mi egyre távolabb kerülünk a huszadik század fordulójától, amelynek élő, máig friss fővárosi történeti tablóját Mészáros Klára fordította le angolból nagy fokú igényességgel, szép magyarsággal még a kilencvenes években.

John Lukacs: Budapest 1900. Fordította: Mészáros Klára. Helikon Könyvkiadó, Budapest, 2024.

Amikor egy könyv címében megjelenik a „A világ így működik” kifejezés, természetesen felmerülhet a kérdés, hogy a szerző milyen merész állításokra készül. Vaclav Smil, a cseh-kanadai politikai és energetikai szakértő azonban nem az a típus, aki megijedne az ilyen provokatív címektől. Az utóbbi években Smil a globális gondolkodás élvonalába került, és minden művében alaposan feltérképezi az adott globális témát – legyen szó energetikáról, mezőgazdasági termelésről, ipari fejlődésről vagy a klímaváltozás hatásairól. Részletesen gyűjti össze az elérhető adatokat, majd rendkívüli racionalitással és precizitással elemzi azokat, megvilágítva a világ működésének rejtett összefüggéseit.

Smil senkit és semmit nem tisztel, csak a tényeket. Ezért ugyanúgy utálják az erőműtulajdonosok, ahogy a világról csekély mértékben értesült környezetvédők. Végül levonja az adatokból az általában senkinek sem tetsző következtetést. Az író a könyvben kifejti, hogy ő nem optimista, és nem is pesszimista, csak egy tudós, aki elmagyarázza, hogy a világ valójában hogyan működik. A következtetései pedig egészen pontosak és fontosak. E könyvben többek között az emberi civilizáció anyagi és energetikai alapjait elemzi. Bemutatja például, hogy milyen elképzelhetetlen mértékben függünk még ma is a fosszilis energiahordozóktól. Megvizsgálja, hogy mit mondanak a tények az úgynevezett fenntartható fejlődés ígéretéről, és mire számíthatunk reálisan a mesterséges intelligenciától. Smil láthatóan élvezi, hogy a sziklaszilárd következtetéseivel kivétel nélkül mindenki prekoncepcióit a földbe döngölheti. Egy tények utáni világban úgy kellenek ezek az objektív művek, mint egy falat kenyér.