A szegénység nem csupán egy állapot, amit lenézhetünk, hanem egy összetett társadalmi jelenség, amely mögött sokszor nehezen megérthető történetek és tapasztalatok húzódnak meg. A nyomorúság nem a végső megoldás, hanem egy átmeneti szakasz, amelyből mindi

Tizenegykor nálad címmel, a Jaffa Kiadó jóvoltából látott napvilágot Kiss Ildikó Judit első novelláskötete. Az ebben található, egymással összefonódó történetek a gyermekkori élmények, a szegénység, a bántalmazás és a túlélés nehézségeit és szépségeit tárják elénk. A szerző lírai gazdagsággal és érzékenységgel tárja fel ezeket a komplex témákat, amelyek mély nyomot hagynak az olvasóban.

A novellák a VIII. kerület gangos házaitól a felnőtté válás belső tájaira vezetnek, miközben a szégyen és a szeretet, a hallgatás és a kimondás feszültségét is vizsgálják. A Tizenegykor nálad fegyelmezett és érzékeny, egyszerre nyers és finom humorú: mindannyiunknak segíthet a nehéz érzések megfogalmazásában.

Az írónővel folytatott beszélgetésünk középpontjában a szegénység kultúrája, a hiteltelenítés traumája és az írás férfiak által dominált területeként való megítélése állt.

Amikor végigfutottam a Facebook-oldaladon, és láttam, hogy első könyved bemutatóján rögtön Vámos Miklós volt a beszélgetőpartnered, szinte magától értetődőnek tűnt, hogy mindig is ebben az írói közegben tevékenykedtél. De vajon tényleg így volt? Már a kezdetektől fogva írói ambíciókkal indultál?

Nem igazán. A szöveg mindig is vonzott, hiszen gyerekként iskolaújságot szerkesztettem, és szavalóversenyekre jártam. Mégis, mélyen a lelkemben ott lappangott az érzés, hogy az irodalom egy magasztos, elérhetetlen világ, egy teljesen más dimenzió, ami távol áll tőlem és attól, aki vagyok.

Hosszú ideig úgy éreztem, hogy túl kicsi vagyok ahhoz, hogy belépjek az irodalom világába. A VIII. kerület szívében nőttem fel, szerény körülmények között, és mélyen meg voltam győződve arról, hogy az írás nem nekem való. Mégis, a naplóm mindig ott volt mellettem, és ma is elválaszthatatlan társ. A jegyzetelés számomra egyfajta menedék, folyamatos párbeszéd önmagammal. Bár nem szándékoztam irodalmat írni, valójában éppen ez a tevékenység nyitotta meg előttem a szavak ajtaját.

Hogyan alakult át a napló egy könyvvé, és miért játszik központi szerepet Vámos Miklós ebben a történetben?

A naplózást blogolás követte. Sokáig arc és név nélkül írtam, de voltak olyan bejegyzéseim, amik rengeteg emberhez eljutottak; nagy médiumok is átvették őket. Aztán ezekből a szerkesztőségekből rám írtak: vállaljam fel magam. Megtettem, és elkezdtem rendszeresen posztolni. A fordulat egy felindult bejegyzés volt. Arról írtam, hogy gyerekként nem is a bántalmazás ejtette a legmélyebb sebet rajtam, hanem az, hogy a felnőttek hiteltelenítettek: legyintettek, összesúgtak, nem hittek nekem.

Ezt a posztot elolvasta Vámos Miklós, és a Nők Lapja "X szerint a világ" rovatában már arról írt, hogy "Kiss Ildikó Judit könyvet ír." Eszemben sem volt ilyesmi, de nem akartam meghazudtolni. Leültem, és egyszer csak sorra jöttek a novellák, rövid idő alatt nagyjából harmincöt. A kötetbe végül tizenhét került; a kerettörténetben a nagymama figurája és sok párbeszéd valós, mások fikciós jellegűek, de ez is-az is hihetetlen természetességgel alakult úgy, ahogy.

Sokan címkézik a könyvedet trauma-irodalomnak. Mit kezdesz ezzel?

Bevallom, kicsit távolságtartóan tekintek erre a kifejezésre, mert gyakran pejoratív árnyalatot kap, mintha csupán egy divatos téma lenne. De ha alaposabban szemügyre vesszük a világirodalom kincseit, felmerül a kérdés: melyik jelentős alkotás nem a sérülésekről, a hiányról vagy a veszteségről szól? Én inkább a "hordozott fájdalom" kifejezést használom. A trauma olyan, mint egy apró, ragaszkodó érzésdarabka: hiába próbálod lemosni vagy eltávolítani, mindig ott marad veled.

Néha csupán egy illat vagy egy elkapott félmondat elegendő ahhoz, hogy a múlt emlékei újra előtérbe kerüljenek. Máté Gábor neves pszichiáter szavaival élve, a trauma nem csupán az események sora, hanem sokkal inkább az, ahogyan mi arra reagálunk. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a trauma része az is, hogyan reagál a környezeted a megélt élményekre. Amikor elhallgattatnak, az a legmélyebb sebeket ejti. Remélem, hogy ha megosztom a saját tapasztalataimat, ezzel mások történeteit is érvényesítem, és talán egy kis erőt is adok számukra.

Szerinted mi kell ahhoz, hogy valaki mások fájdalma felé empátiával tudjon fordulni?

Talán a magány az, ami lehetővé teszi, hogy mások szenvedését megértsük és megosszuk. Életem során, bárhol is jártam, és bármennyire is öleltek körül a szeretetteljes emberek, mindig a magány volt az egyetlen hűséges társ az írásaim során. De számomra ez nem a fájdalmas, elhagyatott magány: inkább a komfortzónám, ahol igazán szabadon kifejezhetem magam.

Gyerekkoromban sok időt töltöttem egyedül, és ma is élvezem a saját társaságomat, a könyveim világát, a megszokott rutinjaimat, a nyugalmat, amit az állatok és a természet nyújt. Ez a magány egyfajta pozitív elvonulás, amely lehetőséget ad arra, hogy feltöltődjek, amikor a világ túl zsúfolt. Az írás számomra ebből a csendes térből táplálkozik, hiszen a magányban valóban lehetőségek nyílnak az építkezésre és a kreatív gondolkodásra.

A kötet egyik erős motívuma a szegénység, amit viszont azt hiszem, nem beszélünk ki eléggé. Mit jelent számodra a könyvben is használt "szegénység kultúrája" kifejezés?

Azt látom, a szegénységet sokan automatikusan összekötik a kulturálatlansággal, a piszokkal, a szégyennel. Mintha a kevés pénz egyenlő volna a reménytelenséggel. Pedig a szegénységnek is van kultúrája, igaz más a ritmusa és az esztétikája is.

A nagymamám nyolc osztályt járt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy Jókait és Mikszáthot olvasson, sőt, még verseket is szavalt.

A nagyapám hímzett levélpapíron írt neki szerelmes leveleket. Mindeközben náluk lavórban fürödtünk, a vizet melegítettük; és ki volt osztva a vécépapír: "egy a kicsire, kettő-három a nagyra", mellette egy üveg víz, hogy az ember rendesen megmossa magát. Szerintem egyszerre praktikus és gyönyörű gesztus. Ezek az élmények a könyvben is benne vannak, mert nemcsak olvasmányélményeimből, vagy épp fájdalmaimból, de ebből is áll össze, ami én vagyok.

Valaha érezted úgy, hogy a szegénység miatt szégyenkezni kellene?

Az ezzel kapcsolatos élményem kicsit olyan, mint amit a trauma során tapasztaltam. A szégyenérzet, amelyet éreztem, nem belülről fakadt, és nem is az adott élethelyzetből származott: inkább mások véleménye és reakciói formálták. Kamaszként kezdtem észrevenni, hogy valami hiányzik az életemből, de ezt a külső világ visszajelzései táplálták bennem.

Ma már bátran kijelenthetem, hogy a szegénység nem megvetésre méltó, és a nyomorúság sem jelenti a végső állapotot. Van lehetőség felállni a nehézségekből, és közben megőrizni a méltóságunkat.

Te is hihetetlen utat jártál be az életed során. Olyan igazi világutazóvá váltál, aki már 52 különböző országot felfedezett, és sok helyen hosszabb ideig is tartózkodott. Jelenleg is legalább két otthon között ingázol. Az utazásaid során szerzett élményeid hogyan formálódtak át írássá? Milyen hatással voltak ezek a tapasztalatok a kreatív folyamataidra és az írásod stílusára?

Az utazásaim kezdetben arról szóltak, hogy felfedezzem a saját identitásomat a világ különböző szegleteiben. Most azonban a helyzet megfordult: a világ sokszínűségét és szépségét szemlélem belső világomban, és az utazások során rengeteg értékes tapasztalatra tettem szert.

A nehéz döntések, az illatok, a tájak és a fények szövevényesen fonódnak össze a novellák sorai között - nem a dokumentarizmus eszközeivel, hanem inkább egyfajta légkörként jelennek meg. A hátrahagyás, a hazatalálás és a "nem" kimondása mind központi szerepet játszik a könyvben, és az ezzel kapcsolatos élményeim zöme éppen az utazásaim során formálódott. Minden egyes út új színeket és árnyalatokat hozott az életembe, és a tapasztalatok, amelyek e felfedezések során értek, mélyen beleivódtak a szavakba, amelyek megörökítik őket.

Ez a gondolat valóban megdöbbentő, és jól tükrözi a régmúlt társadalmi beidegződéseit, amelyek még mindig hatással vannak a mai világra. Az írás nem csak férfiak privilégiuma; a női perspektíva ugyanolyan értékes és fontos. Az, hogy a kislányok és a nők ne tudjanak írni, nem a képességeik hiányából fakad, hanem inkább a társadalmi elvárásokból és korlátozásokból, amelyek megpróbálnak bezárni minket. Az írás az önkifejezés egyik legszebb formája, függetlenül a szerző nemétől. A női írók hangja, tapasztalatai és érzései ugyanolyan jelentőséggel bírnak, mint bármely férfié. Az, hogy a nőknek gyerekekre, családra, vagy a háztartási feladatokra kell gondolniuk, nem zárja ki, hogy kreatív tevékenységeket folytassanak; sőt, ezek a tapasztalatok sokszor gazdagítják az írásaikat. A női írók sokszínűsége és gazdagsága hozzájárul a világ irodalmához, és fontos, hogy ezen a téren is egyenlőség uralkodjon. Az irodalom nem csupán a férfiak világa; az írás lehetősége mindenkié, és az egyedi női hangoknak meg kell kapniuk a maguk terét.

Úgy vélem, hogy a szavak világában a határok elmosódnak. Az igazán tehetséges írók számára nincsenek korlátok: lehetnek nők, férfiak, gyerekek, idősek, angyalok, kutyák vagy akár kavicsok is. Természetesen a társadalom sok aspektusa továbbra is a férfiak dominanciáját tükrözi, és ez az irodalomra is rányomja a bélyegét. Ugyanakkor ma már számos női szerző lép ki a hagyományos keretek közül, bátran és szabadon kifejezve magukat.

A szöveg pedig vagy működik, vagy nem; nem attól működik, hogy ki írta, hanem hogy hitelesen tudja-e megmutatni, akit és amit szeretne. Vannak történetek, ahol a nyers szó az igaz; és vannak, ahol a nyersesség csak póz. Divatból odatenni semmit nem érdemes.

A könyvben a naturalizmus és a szemérmesség különös harmóniában jelenik meg. Főhősöm egy olyan világban navigál, ahol a nyers valóságot és a finom érzések komplexitását egyaránt meg kell értenie. Az a pillanat, amikor rászól a nagymamára, tükrözi a generációk közötti különbségeket és a kimondott szavak súlyát. Ugyanakkor a nőiség ábrázolásában a nyers kifejezés nem csupán provokáció, hanem a belső harcok és identitáskeresés mélységét is hordozza. Az egyensúly megteremtése érdekében tudatosan váltogattam a stílusokat, figyelve arra, hogy a szereplők érzelmi fejlődése és a történet íve mindig összhangban maradjon. A nyers és a finom elemek összehangolása nemcsak a karakterek hitelességét erősíti, hanem a téma komplexitását is kiemeli, lehetővé téve, hogy az olvasó mélyebb rétegeket fedezzen fel a szövegben. Így a naturalizmus nem válik erőltetetté, a szemérmesség pedig nem tűnik el, hanem együtt alkotnak egy hiteles és sokszínű narratívát.

A jelenet határozza meg, hol van helye a kimondásnak. Ha hozzáad valamit a történethez, ha komikus, ha segít érzéseket kifejezni, akkor nincs olyan, amit ne lehetne leírni. Viszont ritmusérzék kell ahhoz, hogy ez jól működjön, mert közben annak, ami papíron van, mélynek is kell lenni.

Elképesztő és különleges utazáson mentél keresztül, amelynek lenyomata ez a könyv. Kik voltak azok, akik végigkísértek ezen az úton?

Sokan. Irodalomhoz értő emberek, szerkesztők, írók, a Péterfy házaspár és a kiadóm: Rados Richárdék tették lehetővé, hogy betartsam az anyámnak tett ígéretemet. És persze Vámos Miklós is, akinek az a félmondata tényleg megváltoztatta az életemet.

De a legfontosabb anyám volt. A halála előtt megígértette velem, hogy írni fogok, és nem tartom magamban, ami bennem van.

A feltétlen szeretet, amit tőle kaptam, ma is erőt ad ahhoz, hogy bátran álljak elébe az élet kihívásainak. Az elfojtott szavak már nem tudnak megbénítani – és ha már nem csupán nekem, hanem másoknak is segítek megfogalmazni a kimondhatatlan érzéseket, akkor öröm számomra, hogy így alakult: Kiss Ildikó Judit könyvet ír.