A művész, aki akár világhírű zenész is válhatott volna, egy olyan különleges tehetséggel rendelkezett, ami ritkán fordul elő. Hangszere, legyen az gitár, zongora vagy akár hegedű, mindig megszólaltatta a lélek legmélyebb rezdüléseit. Az ő dallamai nem csu

Csáth Géza, azaz Brenner József orvostanhallgatói tanulmányai mellett hódol művészi szenvedélyeinek. 1904-ből származik egyik, Kosztolányi Dezsőhöz írt levele, melyben beszámol mindennapjairól: "Reggel 9 órakor fölébredés; fölkelés 10-re. Újságolvasás az egyetemi körben. 11 kor előadás. 12 kor ebéd. Délután politizálás Decsy Sándor közbenjöttével és kláber. Azután én festek sötétig (...). Sötét beálltával hegedülök vagy a tollammal a papiroson végezek belletrisztikai száraz... ást." Tehát az ifjú egyetemista József a tanulás mellett sokat törődött a művészettel és az akkor rendkívül népszerű kláber nevű kártyajátékkal. Ebben a játékban "a logika, a memória, valamint a kombinatív készség mint alapkövetelmények mellett ajánlatos némi fifika, sőt huncutság is" - írja a játékot részletesen bemutató Pusztai Lajos és Tőzsér Zoltán.

Zenei műveltsége kiemelkedően megmutatkozik egy Sándor nevű barátjának címzett levelében, amelyben egy kottagyűjteményt ajánl figyelmébe. Már a bevezető sorokban hangsúlyozza, hogy egy valódi előadó számára nem elegendő csupán gépiesen, pontosan visszajátszani a kottákban leírt hangjegyeket. Egy igazi zongorista számára elengedhetetlen a kreatív képzelőerő, hiszen enélkül lehetetlen a szerzők szellemiségéhez eljutni. "Az öreg Bach mindenekelőtt. Ez a zene a reggeli órákra való. Tiszta gondolkodású, friss, éppen csak megmosakodott léleknek ajánlott, aki egy csésze kávé után leül a zongorához." Noha Bach művei már első ránézésre is lenyűgöznek a precízen megkomponált struktúrájukkal, az igazi varázslat a hangzásban rejlik, ezért nevezik őt a "géniuszok királyának".

Mozart zenéjének varázsa a zenei forma mesteri kidolgozásában rejlik: "ez a tálalás művészete, amellyel a zeneszerző a hallgatóság elé tárja a muzsikáját. A melódiák úgy emelkednek egymás fölé, mint a torta rétegei, amelyeket finom zenei összefonódások krémje köt össze. Amikor az utolsó akkord elhangzik, egy gyönyörű zenei remekmű születik meg." Brenner József nem találja Haydn muzsikáját olyan bámulatosnak, mint Mozartét, de mindenképpen értékesnek tartja, és ajánlja a figyelmet.

"Megjegyzem, hogy Beethovent este, leginkább gyenge lámpavilágnál kell játszani. Sejtelmes félhomályban. Ő komoly ember, férfiasan szentimentális ember. Ő az éjszakához írt himnuszt (amint a 23. szonáta második tételében megtalálja). Titáni vágyai voltak, és titánian viselte a válogatott komiszságokat, amelyekkel a Sors kegyeskedett neki." Ilyen jellemzést csakis olyan embert tud írni Beethovenről, aki mélyen átérzi a művész zenéjét.

Schumann monumentális egyéniségként jelenik meg Brenner levelében. Ő az a zseniális zeneszerző, akinek "apró dalocskái zongorára bámulatos poétát árulnak el, akinek szívverésére az egész idegrendszerünk rezonál. Csak könnyű dolgokat küldtem (...), a többi zongoramunkája igen nehéz, csak zongoravirtuózoknak való".

Chopin, ez a mesteri "melódia-mágus", muzsikáját a "naplemente varázsában, a lámpák felgyújtása előtt" ajánlom. Hasonlóan reflektál számos XIX. századi zeneszerző munkáira, míg eljut Bartókhoz, akinek népszerűsítését Csáth Géza vette a szárnyai alá; ő is a zeneszerző első lelkes hívei közé számít. Barátja számára úgy mutatja be az ifjú Bartók művészetét, hogy azok "csak tisztán hangolt zongorán szólaltathatók meg (...), és a zenei egyszerűség mögött egy bámulatosan összetett, finom érzésekkel teli és a különlegességeket kereső fül művészi világát tükrözik".

Csáth Géza egy figyelemre méltó tanácsot fogalmaz meg barátja és a zongorázni vágyó kezdők számára: ne csupán a hangjegyek világában merüljenek el, hanem képzeljék el, hogy minden egyes hang mögött egy ember áll. Javasolja, hogy mélyedjenek el a lexikonokban, és ismerjék meg azokat az alkotókat, akik a zenét életre keltették. Válasszák ki kedvenc műveiket a rengeteg közül, de ne feledjék, hogy minden egyes darabnak megvan a maga értéke. Ez a gyűjtögetett tudás nem csupán egyfajta tőke, hanem segít abban is, hogy a különböző zenei stílusokat és műveket már első hallásra is képesek legyenek értékelni.

Brenner József 1909. október 30-án szerezte meg orvosi diplomáját, és mindössze két nappal később, november 1-jén már gyakornokként kezdte meg pályafutását a Királyi Magyar Tudományegyetem Elme- és Idegkórtani Klinikáján.

A következő esztendő mérföldkőként jelent meg Csáth Géza életének színpadán. Dér Zoltán kutató révén tudjuk meg, hogy Kosztolányi Dezső és Csáth is mélyen babonás félelemmel viseltettek minden apró betegség iránt. Kosztolányi felesége naplójaiból kiderül, hogy az író pánikszerűen reagált a legkisebb sebekre is: "Ha a keze fején egy elenyésző pörsenést észlelt, azonnal magára kapta a ruháit, beült a kocsiba, és sietve elindult valamelyik klinikára. Vagy Brenner Józsefhez, vagy öccséhez a Szent István Kórházba, vagy Rajz Sándorhoz a Rókusba." Amikor fia világra jött, ez a félelem még inkább felerősödött benne. Aggódott a tüdőgyulladás miatt, amely feleségét fenyegette, rettegett saját szívgyengeségétől, és szüle iránt is aggodalommal viseltetett, különösen a kor legborzalmasabb betegségétől, a ráktól. Kosztolányi tehát a tipikus aggódó alakja volt az egészség iránti aggodalomnak. Érdekes módon, az orvosi végzettséggel rendelkező Brenner József is hasonló - talán a génekből eredeztethető - rémképekkel küzdött. Miközben mások életét higgadt orvosi szemmel mérte fel, saját magáról alkotott képében minden orvosi tudása köddé vált, csupán a halál ijesztő árnyai lebegtek előtte. Így történt, hogy 1910-ben egy banális gyulladást már tüdőbajként értelmezett, és hiába próbálta megnyugtatni őt az orvos, a huszonhárom éves, diplomás orvos idegileg összeomlott. Morfiummal próbálta enyhíteni a rettegését, naplóbejegyzései precízen rögzítik az első adag morfium befecskendezésének pillanatát: 1910. április 17-én reggel fél hatkor, "a gyönyörű tavaszi nap első sugaraiban" adta be magának az injekciót. Tudatában volt a kockázatoknak, de élménye annyira felemelő volt, hogy úgy érezte, mintha egy pohár konyakot ivott volna. Lelki gyötrelmei azonnal eltűntek. Akkor még azt hitte, "a szabadulásom könnyű és biztos lesz. Nem kell félnem a nehézségektől és attól, hogy az átkos fecskendő nélkül nem tudok majd élni." Érdekes, hogy az ideggyógyászati tapasztalatai ellenére is inkább a betegség lehetőségétől félt, mint a bódító szer kockázataitól.

A betegség már a múlté volt, de a morfium még mindig jelen volt az életében. Eleinte nem okozott gondot a helyzete. Csáth Géza, az író, 1912-ben került be a Martinovics szabadkőműves-páholyba, méghozzá Ady Endrével egy időben. Ez a rangos elismerés több művének tudható be: 1911-ben a pesti Magyar Színházban bemutatták két drámáját, a Janikát és a Hamvazószerdát. Ugyanebben az évben jelent meg orvosi szakkönyve, Az elmebetegségek psychikus mechanismusa címmel. Továbbá ekkor adták ki Délutáni álom című novelláskötetét, valamint zenei témájú írásait, a Zeneszerzőportrékat is.

1913-ra már egyértelműen megmutatkoztak a morfium használatának komoly jelei, hiszen elvonókúrába kezdett a leszokás érdekében – noha kezdetben naivan azt hitte, hogy ez problémamentesen fog menni. Ekkoriban fürdőorvosként dolgozott, és rendkívüli szenvedéllyel végezte a munkáját. A szép környezet, a teljeskörű ellátás és a gyönyörű hölgyek társasága mind hozzájárultak ahhoz, hogy boldog legyen. Ő volt a fürdő Casanovája, aki szinte bármelyik hölgy szívét képes volt megnyerni. Naplójában részletesen dokumentálta, hogyan csábította el a különböző nőket, sőt, statisztikát is vezetett e kalandjairól, mintha csak egy titkos játékban vett volna részt.