A Demjén-film egy igazi musical csoda! - Olyan időutazásban vehetünk részt, amely nem csupán a régi slágerek rajongóinak szól. - Coloré

Még a Futni mentem hatása alatt ültem be a Demjén-filmre, és bár tudtam, hogy musicalről van szó, nem állítottam át magam kellően arra, hogy ténylegesen, szó szerint értendő a musical. A Hogyan tudnék élni nélküled? csupán nyomokban tartalmaz prózát, és ez egyáltalán nem baj, csak készüljünk fel erre, mielőtt beülünk a filmre!

A történet két párhuzamos szálon bontakozik ki, visszanyúlva a kilencvenes évek közepébe, miközben a jelen eseményei is folyamatosan formálják azt. A múlt titkai és öröksége nem csupán emlékek, hanem olyan hatások, amelyek a jelenre is rányomják bélyegüket. Fókuszáljunk most a régi időkre, egészen pontosan 1994 nyarára, amikor három barátnő fejest ugrik a Balaton hűs vizébe, hogy két hétre elfelejtsék a mindennapok gondjait. A csapatból csupán ketten engedhetik meg maguknak a flörtöt, hiszen Eszter (Törőcsik Franciska) számára már meg van jelölve a jövő: Márton (Brasch Bence) a kiválasztottja, aki iránti érzelmei egyértelműek. Eszter viszont nem csupán a pihenésre vágyik, hiszen az élet váratlan fordulatokat tartogat számára. És itt lép be a képbe Tatai Gergő, akit Ember Márk alakít, és aki váratlanul elrabolja Eszter szívét. De a nyári románc nem mentes a bonyodalmaktól. Eszternek nemcsak a leendő vőlegénye, hanem a szigorú apja is ott lebeg a feje fölött, mint egy árnyék, ami megnehezíti az érzelmek szabad áramlását. Vajon elég erős lehet egy nyári szerelem ahhoz, hogy legyőzze a társadalmi elvárásokat és a családi nyomást? Az érzelmek viharos tengerén navigálva Eszternek meg kell találnia a saját útját, miközben a múltnak és a jövőnek súlya van a döntéseire.

A kezdeti meglepetés után teljesen magával ragadott a dalok varázsa, és döbbenten tapasztaltam, hogy új arcok köszönnek vissza a vászonról. Be kell vallanom, ritkán járok színházba - mentségemre legyen mondva, Angliában élek, ami nem könnyíti meg a dolgom - és elámultam, hány friss tehetséget fedezhetek fel. Az Eszter barátnőit megformáló Márkus Luca és Kovács Harmat igazán energikus és bájos színfoltok a filmben, míg Kirády Marcell, aki a banda egyik tagját alakítja, remekül hozza a balszerencsés srác karakterét. Itt lép színre Marics Peti, a banda másik tagja, akinek szerepe valószínűleg a fiatal közönség vonzását szolgálja. Nagy meglepetésemre azonban teljesen jól illeszkedik a filmbe, és úgy alakítja a karakterét, mintha valójában nem is önmagát játszaná.

A fiatal tehetségekről is hasonlóan pozitív véleménnyel vagyok, különösen Varga-Járó Sárával és Markó-Valentyik Annával kapcsolatban. Annában teljes mértékben felfedeztem a magyar Sandra Bullockot, nem csupán a megjelenése, hanem a színészi teljesítménye miatt is. Medveczky Balázs szereplése viszont meglepően csekély volt, amit nem igazán vártam. Valószínűleg a számomra megtévesztő "El kell, hogy engedj" című klip volt a bűnös, hiszen az azt sugallta, hogy sokkal több alkalommal találkozunk majd vele. (Bár a történet szempontjából lényegtelen, számomra ez mégis figyelemre méltó észrevétel volt.)

A főszereplő, Törőcsik Franciska szépen megmutatta, milyen is az, ha egy lány ,,kirepül a kalitkából". Rendkívül szépen énekel, és üdítő volt hallani, hogy mi minden rejlik benne, amiről a nagyközönség nem tudott. Ember Márk e tekintetben nem okoz meglepetést, hiszen róla tudtuk, hogy énekel, és bizonyosan sok lány irigyelte a főszereplőt, hiszen ritka ez, hogy a nyári, balatoni szellő egy ilyen jóképű, intelligens srácot fúj elénk.

A dalok válogatása egyszerűen zseniális, és amikor ezt a cikket írom, éppen az eredeti Demjén-dalok dallamai csendülnek a háttérben. Meg kell említenem, hogy a nóták némi frissítést kaptak, ami által sokkal lendületesebbé és modernebbé váltak – szinte filmes élményként hatnak. A zenék mellett a koreográfiákra is nagy hangsúlyt fektettek a készítők; nehéz elhinni, hogy a színészek és táncosok mennyi órát gyakoroltak, hogy tökéletesen elsajátítsák a mozdulatokat.

A készítők azonban egyetlen dologra nem figyeltek oda kellően, méghozzá a díszletekre, merthogy a hetvenes évek nyaralóját idéző üdülőhely és egy régi autó sajnálatos módon nem elég ahhoz, hogy visszarepítsen az időben. A Balaton bizonyos szempontból eleve ad egyfajta retró hangulatot, ám az apróságok tekintetében érdemes lett volna jobban odafigyelni a díszletre. A leginkább szembetűnő, hogy 1995-ben bizonyosan nem CD-n jelenik meg egy magyar banda legújabb lemeze, és hogy a kilencvenes évek közepén bizonyosan nem ilyen típusú számos lufival köszöntenek születésnapot, ahogyan a filmben tették.

A tévé képernyőjén feltűnő Linda karaktere igazi poénforrás, de bár a kilencvenes években újra meg újra láthattuk, valójában inkább a nyolcvanas évek szelleme hatja át. Érdemes lett volna inkább olyan sorozatokat bemutatni, mint a Szomszédok vagy a Família Kft., hiszen ezek jobban visszaadják azt az időszakot. A fürdőruhák sem igazán tükrözik ezt az évtizedet, hiszen a pánt nélküli bikinik akkoriban nagy népszerűségnek örvendtek, de Eszter visszafogott stílusa valószínűleg kizárta volna egy ilyen darab viselését. A ruhák sem igazán idézik meg a kilencvenes éveket, amikor a színek sokszínűsége dominált, és az övtáska nem csupán a piaci kofák kedvelt kiegészítője volt.

Ez néhány példa csupán, de összességében vagy a hetvenes években tudtam elképzelni a filmet vagy a jelenben, de a kilencvenes éveket valahogy nekem nem hozta. Egy nálam idősebbnek vagy fiatalabbnak lehet, hogy ezek nem tűnnek fel, mert vagy nem ismerik az időszakot, vagy összefolyik az évtized a többivel, és oly mindegy, de nekem, aki a kilencvenes években kezdtem el felfogni a világot, ezek feltűnő dolgok, hiszen számomra meghatározó évtized volt.

Mindennek ellenére a film visz magával, és tesz arról, hogy fiatal és idős egyaránt élvezze, mert Demjén Ferenc örök, és jó, hogy immáron egy mozifilm is emléket állít a dalainak.